Vastagszik a csend,
mint a hajnalok fáradtság-rétege,
s ezüst – hideg a törött tükröt
szórogató holdvilág.
A vers rongyosra viselt télikabát
zsebében cincogó világ.
Fáj!… ahogy sercegő napok
rozsdás kelyhében zümmög cél,
s hárs ízű láz kísért.
Ebgondolat…
eszközeim és forrásaim egyenlegét
kozmetikázom.
Befektetett eszközök, forgóeszközök,
aktív időbeli elhatárolások…
kétoldalas formába öltözöm én is,
talán így nem fázok.
Fáj!…a jelen megrakatlan kályha,
a múlt csorbult váza.
S nem tervezünk,
álmokat vésetünk bőrünkre,
rózsaszín szerelem- virágot
hímzünk ruhánkra,
gazdaságos kiszerelésű mosolyt
kenünk a szánkra.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Lantos Tímea
