Rokokó viharból világlik glóriád,
az esőt dobogja gyors lélegzeted.
Kezedben kövek – az egész világ,
szemedben a mindenség remeg.
Pupilládba ragadt elkésett metszetek –
a párhuzamosok szembogaradban
állattetemként egymáson fekszenek –
bolygók gyűrűznek spirál-alakban
sejtjeidbe zárt fáradt hitedben.
Fekete lyuk – karcosan ragyog –
egységgé lesznek a részletek szemedben.
Én is valahol a tájban vagyok.
Régi seb szakad fel, ahogy átcikáz
egy villám a kifeszült mátrixokon,
és hirtelen ráncok űzik egymást
fakóvá retusált fáradt arcodon.
És esőt gennyedzik újra az éj –
a fény pengéje sietve átszakítja.
Arcodon a harc, a fáj, a kéj,
és az űrt a vihar szemedbe hajítja:
az egyik csillagon talán én ülök.
Szemedben szemem talmi csillogása,
ahogy képkeretbe vájt dimenziódba vetülök:
benne te, én, a felhők vonulása,
és ígéret, és képzelt új napok.
Hotelszobák, hajnali szeretkezések,
álmodott, értelmet teremtő illatok,
és a párnán kristályneszezések.
Meghágtad a szikkadt köveket,
tetteid: szavak régi gyermekdalban.
Rabságban lettél szabad, s leheleted
most egy álomra huppan halkan.
Háború van. Hisz csak te világolsz.
Ujjbegyed pórusaira olvad a tél.
Búcsú. Talán búcsú, ha válaszolsz,
hogy miért tart köveket a tenyér.
Viharban állsz, és gobelint készítesz,
hátha most lesz majd, hogy véget ér.
Egy fáradt világot még feldíszítesz,
szemedben csitul az idő és a tér.
Rozsdás szögeket vajúdik az ég,
ahogy végre beforr a heg.
Galaxisokkal a kezedben állsz,
és a világ, mint egy nagybeteg,
elfekszik betonba rótt lábnyomod alatt.
Kimondatlan szavak cseppje tétováz egy ágon.
Percek peregnek profilodon. Meghasad
a fókuszba állított lényeg. Hideg van. Fázom.
Szemeidben végtelenített képként
szememből szemed tükröződik át.
Az esőt dobogja gyors lélegzeted.
Rokokó viharból világlik glóriád.
Most dől el, hogy itt maradok-e.
Most dől el minden. Hagyj. Jó várni rád.
Alvadt tejút fut végig ajkadon.
Kezedben kövek – az egész világ.
Készülj.
Háború.
A vihar és Te.
Úton
Legutóbbi módosítás: 2007.12.09. @ 18:00 :: Kovács-Cohner Róbert