Péter és Szilvia már régóta voltak házasok. Gyakran jártak vendégségbe, mert nagyon szerettek így kikapcsolódni, társasági életet élni. Ilyenkor nem kellett főzni, bevásárolni, csak szépen felöltözni, valami apró kis ajándékot vásárolni, és már mehettek is. Ráadásul a vendégségbe járkálás igen hasznosnak bizonyult számukra, mert ezzel elég sok értékes összeköttetésre tehettek szert.
Ezen a napon is éppen vendégségbe készülődtek. Szép nyári este volt, nem kellett sokat töprengeni az öltözéken; Szilvia könnyű nyári ruhába bújt, Péter világos nyári nadrágot, világos inget vett fel, kihúzta szikár alakját, arcára öltötte szokásos kis félmosolyát — amit lehetett így is, úgy is érteni, mindenesetre sejtelmesnek eléggé sejtelmes volt —, és elindultak.
Útközben Szilvia azzal szórakoztatta, amivel ilyenkor mindig szokta: vajon miért élnek rosszul a háziak?? Ugyanis, amikor így vendégségbe készültek, ezt latolgatták, azaz csak Szilvia, Péter hevesen bólogatott, bár inkább automatikusan, mint őszintén.
— Emlékszel? A legutóbb is észrevettem, soha nem fogják meg egymás kezét.
— Persze, szívem, említetted.
— És azt megfigyelted, hogyan szólnak a gyerekekhez?
— Igen, igen.
— Szerintem Ágnes hízott egy kicsit mostanában, lehet, hogy ez a baj?
— Nem vettem észre, de ha te mondod!
— Láttad azt a sok szarkalábat a szeme körül? Nem csodálnám, ha Béla fiatalabb, szebb nő után nézne! Megtehetné, hiszen annyi szép lány sürgölődik nap mint nap körülötte!
— Nem hinném, Béla nem az a típus, észre sem veszi a nőket.
— Akkor is rosszul élnek, én ezt már régen mondom, meglátod, válás lesz ebből!
— Ne fesd az ördögöt a falra, Bogaram! Butaságokat beszélsz!
— És mintha anyagi problémáik is lennének — hadarta tovább Szilvia zavartalanul —, szerintem már csak foggal-körömmel igyekeznek fenntartani a látszatot.
— Nem tudom, miből gondolod? — kapta fel a fejét Péter, a dolognak ez a része egy kicsit jobban érdekelte.
— Abból, hogy mostanában már nem autóval járnak, és nyáron sem mentek nyaralni.
— Igazad lehet. De miért érdekel ez téged annyira? Ja, tudom, mint mindig, most is szeretsz a lapok mögé látni.
— Jó, csak ne higgy nekem! — morogta Szilvia, és kissé sértődötten lobogtatta szőke hajzuhatagát, s kicsit komorabban fordultak be vendéglátóik háza felé… a hangulatos kis utcán… már nem is fogták egymás kezét…
Amikor becsengettek, a feleség egyszerű otthoni ruhában fogadta, előzékenyen betessékelte, majd hellyel kínálta őket. Mindketten a legnagyobb kedvességgel köszöntek, felhőtlenül jókedvűnek látszottak. Kisvártatva a férj is megérkezett, éppen a kertben dolgozgatott valamin, a gyerekek pedig békésen játszadoztak a szobában. Minden nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak mutatkozott, ők pedig kellemesen, témáról témára csapongva beszélgettek a háziakkal. Ráérősen elfogyasztották a bőséges vacsorát, majd kacarászva, meghitten nézegették a legutóbbi közös kirándulásukon készült képeket. Nyolc óra körül a két férfi és a két nő különvonult egy kicsit beszélgetni. Szilvia Ágnesnek segédkezett a konyhában, Péter pedig az árnyas kerti székeken ücsörögve Bélával cigarettázott.
Ágnes, aki mindenki szerint kitűnő háziasszony, jó anya és kellemes feleség, halkan beszélgetett Szilviával.
— És még mindig OLYAN jól megy minden, mint eleinte? — tette fel a meglepő kérdést Szilvia a háziasszonynak minden rávezetés nélkül, s közben negédes mosollyal rakosgatta tovább a tányérokat, poharakat.
— Otthon semmit sem csinál, mindig én pakolom el a megrendelt pizzák és hamburgerek maradványait, én dobom ki a műanyag tányérokat, poharakat — mesélte közben a kerti asztalnál a két hölgy felé pillantva Péter.
— Persze, miért kérdezed? — lepődött meg ekkor Ágnes a konyhában, és hirtelen megfordult.
— Á, semmi, csak, a minap láttam az utcán Bélát… valakivel, nem is tudom pontosan… lehet, hogy csak a titkárnője volt.
— Az lehet — fordult vissza Ágnes és desszertet vett elő. — Vegyél! Viszek a fiúknak is!
Szilviát váratlanul otthagyva az udvaron dohányzó két férfi felé sietett, nyújtotta a tálcát, s megsimogatta férje kissé kopaszodó, de becsületes fejét. — Kértek még valamit?
— Nem, köszönjük, nem kérünk, menj csak be nyugodtan! — válaszolta amaz, és meghitten viszonozta a simogatást.
— Tudod, ez férfi téma, autók, lovak, ez téged úgysem érdekel! — tette hozzá kedélyesen Péter, és kedvtelve nézegette az asszonykát.
— Igazán szerencséd van ezzel az asszonnyal, örülhetsz, hogy elvetted. Életed legjobb döntése volt, barátom!
— Igen, tudom — dünnyögte a férfi, s kis pocakját simogatta. — És nagyon jól főz. Egészen elkényelmesedtem.
— És a nők? Tényleg nem érdekelnek már? — kíváncsiskodott Péter, bár valahogy biztos volt a válaszban.
— Persze, hogy nem. Nekem Ágnes a mindenem. Nem mondom, néha megnézek egy-két nőt, de már nem hiányzik a régi, csavargó életem. Nekem nagyon jól esik ez a meleg biztonság.
— Na és a cég? Ott is minden rendben van?
— Hát persze, minden. Vannak leépítések, de számítanak rám, és ez a lényeg.
— Akkor jó, barátom, akkor jó! — dünnyögte Péter, és besétáltak a házba.
A két vendég némi rövid, kellemes beszélgetés, cseverészés után lassan készülődni kezdett, a háziak is aludni szerettek volna már. Ágnes csomagolt valami kis süteményt az útra, ők pedig elköszöntek.
Amíg hazafelé bandukoltak, Péter elégedetten fogta Szilvia kezét, aki éppen az egyik ajándékba kapott süteményt eszegette… amikor kizúdult belőle a megállíthatatlan szózuhatag.
— Na, ugye megmondtam?
— Mit? — érdeklődött a férfi.
— Hogy nem élnek jól.
— Én nem vettem észre.
— De hát tényleg nem láttad?
— Nem.
— Hát te komolyan vak vagy! Persze, Ágnes imádja Bélát, de fordítva ez már nincs így. Biztos vagyok benne, hogy válás lesz a vége… és a sütemény sem valami finom! Milyen giccsesek azok a tányérok! És láttad a fényképeket? Béla mindig másfelé néz, soha nem Ágnesre. És szinte sohasem állnak egymás mellett.
A férfi ekkor kicsit megszaporázta lépteit. Kezdte bosszantani a dolog.
— De láttad, hogy minden rendben? — fortyogott. — Vagy nem láttad? Most is a süteményüket eszed!
— Még te is ellenem vagy? Értem — duzzogott a lány, de azért csak fújta tovább.
— És a bútoraik is milyen fellengzősek és a gyerekek is… te, nekem nagyon gyanús az a kisfiú. Ádám szerintem raccsol, Réka pedig egyértelműen pösze. Meglátod, bajok lesznek itt!
— Igen — sóhajtott Péter. — Itt bajok lesznek.
Amikor végre hazaértek, besétált a hálószobába, a szekrény elé állt, kinyitotta az ajtót és pakolni kezdett.
— ELVÁLOK — jelentette ki, és bőröndjét összepakolva kisietett a lakásból.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.30. @ 12:38 :: Vajdics Krisztina
