— Aztán a falhoz állítatta, és durr bele! Agyonlőtték! — pislogott rám Dorisz néni huncut, cinkos mosollyal szemüvege fölül. A kékkockás takarót, amivel a lábát akartam betakarni a tolókocsiban, egy előkelő mozdulattal elhárította, közben karjáról fellebbent a lengére szabott szürke kabátkája szabadjára engedve csirkelábnyira soványodott, összeaszott karját.
— Aztán mi történt? — kérdeztem elhűlve.
— Semmi. A madarak felrebbentek, mert megijedtek. Az a dezertőr meg azt sem mondta, hogy nyikk! Összerogyott.
Bizonyára elhűlve, furcsán nézhettem Dorisz nénire, mire ő csak a vállát vonogatva magyarázta.
— Most min csodálkozik, fiatalember? Háború volt. Az orosz az ajtó előtt állt. A férjem, Gráf Kahlenberg (Isten nyugosztalja), hadbíró volt s az volt a kötelessége hogy példát statuáljon. Meg én is odahaza voltam a három gyerekkel. A legkisebb, a Konrádka még pólyában. Mit is tehetett? Nem igaz? — nézett rám, s kegyesen nyugtázta az „úgy van, bizony”-t.
Dorisz néni most már engedte a lábát betakarni a pléddel, mert az előbb is fázósan megborzongott. Összébb húzta magát a fészkében és lehunyta szemét. Talán gondolatban éppen most ringott keresztül a gondolán, a Ponte de Rialto alatt a snájdig gróffal, mint háromnapos boldog ifiasszony.
A Majna parti korzón, szótlan gurítottam a kocsit, csak néha kellett levennem a néni kezét a kerékről mikor rálógatta, mert időközben talán elszunyókált. A szárazra rozsdúlt platánlevelek csak kelletlen moccantak arrébb, ha az erőtlen őszi szél a folyó felé akarta terelgetni őket.
Mikor már majdnem elértünk az „Eiserner Steg” hídig, megpihentünk, a felületes sétáló előtt ismeretlen régi kolostor romos kerengőjében. A hajdani barátok helyett, most a közeli Szent Miklós templomból idáig szűrődő halk orgonaszó bóklászott a romos falak között.
Elnéztem Dorisz nénit. A ráncok az arcán nem tűntek el, de békét és boldogságot sugárzott, mint ha az Úr előtt hálát zsolozmázna az angyalok karában.
Igaz is, kunststück. Így könnyű neki angyalokkal nótázni. A pár nap alatt mióta itt dolgozom, a szeretetotthonban, megismertem Dorisz néni életét. Igaz, csak hézagosan mesélt magáról, mert gyanakvó természetű lélek volt. De mióta engemet, mint fiatal gyakornokot egy kissé megkedvelt, közlékenyebbé vált.
Elmondta, hogy ő egész életében nem dolgozott, csakhogy a gyerekeit elláthassa, gondozza, nevelje. Mára már mind a három sikeres, családos gazdag ember. Kettő Floridában él s a legfiatalabb, a Konrád világhírű orvos Montrealban. A jövő héten újra megkapja a tízezer márkás zsebpénzt, amit Berger doktor újra felold a zár alól, a fia kérésére. — Mert nálam könnyen megy a pénz — tette még hozzá derűsen. Lerítt róla, hogy sohasem voltak anyagi gondjai. Pláne, jár neki még a férje után is a magas nyugdíj. Persze a háborús éveit is beszámították.
Amikor ezt hallgattam elszorult a szívem. Én meg itt — mint fiatal diakónus gyakornok — alig tengődök abból, amit az egyháztól kapok, de azért egye meg a fene! Gyönyörű a világ!
Végre meghívhatom Veronika szívszerelmemet, ki megígérte, hogy egyszer eljön velem vacsorázni. Direkt erre spóroltam a pénzt. Eddig úgyis a szokásos esti szórakozásom, a könyvtár olvasóterme volt. Az ugyanis ingyenes…
Ihaj, csuhaj! Ma este elviszem a stégnél lehorgonyzott hajóra, ahol ringatózik a magyar étterem cigányzenekarral, igazi magyaros, paprikás ételekkel és borsos árakkal.
De sebaj!
Hirtelen elhalkult az orgonaszó a Szent Miklós templomban.
A három holló, akik a romok közt ütöttek tanyát, mintha csak erre vártak volna, újra károgásba kezdtek, mintha az elhangzott muzsika minőségéről kezdenének akadémikus vitát, mire Dorisz néni kabátom ujjával engem is visszarángatott ábrándozásomból.
— Menjünk egy kávét inni. Toljon a Römerhez, kérem.
Amikor kiértünk a Városházhoz, átlavíroztunk a millió turista között, akik a Justicia bekötött szemű szobrát a fotózták.
— Most hová? — kérdeztem, mert az öt márka, amit elszámolhatok az otthonban, épphogy elég lesz egy szerényebb helyre.
— Tudja hol van a Cafe Bonaparte?
— Bárcsak ne tudnám. — De ezt csak magamban mondtam. Egyszer betévedtem, és a kétcentes Remi Martin konyakért elkértek nyolc márkát. Ráadásul előkelően vissza akartam küldeni, mert nem volt jéghideg, mire a főúr lesújtóan végigmért, és fagyosan közölte, hogy a konyakot tenyérhőmérsékleten fogyasztják az értők. Erről ennyit.
— Tudom, Tante.
— Na, akkor odamegyünk. Van magánál pénz? Na, nem azért kérdem, mert fizetem, de hátha nem lenne elegendő, s ne jöjjünk zavarba.
— Van száz márkám. Ugyanis este vacsorázni akarok menni Veronikával. Arra spóroltam…
Dorisz néni helyeslően bólintott, majd miután megérkeztünk, rögtön rendelt Schwarzwālder Kirsch tortát, két szeletet habbal, kávét, egy gyűszűnyi konyakot hozzá, „már csak az aroma kedvéért is” — mondta.
Én csapvizet parancsoltam.
Majd még elfogyott három Johni von Rigó, egy Linzer kíséretével.
Te magas Isten! Még jó, hogy nálam volt a vacsorapénz. De biztos volt a néninél is, és csak a biztonság kedvéért kérdezett engem. Különben nem mert volna olyan bátran rendelni, hiszen tudta, hogy mennyit keres egy gyakornok.
Közben asztalra kerültek az unokák fényképei. Mind jólétben fürödtek a floridai tengerparton vagy a torontói Konrád doktor márványmedencéjében. Igazán aranyosak voltak, de valahogy már mehetnékem volt. Egy óra múlva végre a néninek is. Azért becsomagoltatott még két habos rolót vacsora utánra.
Hazafelé egy áldás volt, hogy toltam a kocsit, mert így megkapaszkodva, egyenesben tudtam magam tartani. Még mindig rogyadoztak a lépteim, s közel sem tértem magamhoz. Nem szabadultam a jelenettől, mikor a frakkos főrabló úr, mefisztói mosollyal — nekem legalább is úgy tűnt — kis tálcácskán prezentálja a számlát. Még jó, hogy Dorisz néni kihangsúlyozta, hogy magas borravalót adjak, mert őt itt jól ismerik. Igazán megható a figyelmessége.
— Na, nem baj — gondoltam, Veronikát jövő héten viszem vacsorázni, mikor Berger doktor kifizeti a nénit.
Mikor visszaérkeztünk az otthonba elbúcsúztam Dorisz nénitől, ki jóindulatú mosollyal pá-pát intve behajtott az ebédlőbe.
A délutános váltótársam látta rajtam, hogy nincs jó kedvem, mert a vacsorát jövő hétre kell halasztanom, egyenesen rámkérdezett.
— Téged is átvert a néni?
— Hogyhogy átvert? Legfeljebb a jövő héten megyek vacsorázni Veronikával. A fia akkor utasítja Bergert a pénz miatt.
— Dorisz néninek sose volt fia. És sose volt férjnél! Egyáltalán nincsenek gyerekei. Kegydíjon él itt, a templom jóvoltából. Egyetlen, ami van neki. A piszok jó fantáziája.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.11. @ 08:24 :: kisslaki
