Bögrémben forgatom
kegyetlen perceit az éjnek,
kopott zenét, savas ízét
testi vágyainknak. Félek.
Hajnalban lélektelen idő
mocskos árnyaival hálok,
én, a múlt és jövő nélküli rab.
Kéretlen összegyűlt évek
porosodnak bennünk,
tudatunk néha
eljátszik még
makacsul kitartó,
elmúlást tagadó
törmelékérzéssel,
mert több álmot szül a remény,
mint amennyit az ember
megölni képes.
Csend van,
belül egyedül
a szív dobol
gyengét,
erőset,
fél decit…
Szilánkos szavak szöknek,
de senki nincs
mögöttük;
évtizedek
rettegése, szennye,
mosatlanja és bűne –
hiábavaló, önámító munka
vastag, egyre vastagabb réteg
alapozót felkenni,
míg a végén
sem ránc, sem arc
nem marad.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.07. @ 09:00 :: Ady Ágota Melinda