Levél a laktanyába
Messze ment fiam, gyakran jársz eszemben.
Képed el?ttem akkor villan át,
ha hajnalban hajcsárként havat hányni
édes álmomból felkölt Jóanyád,
ha nyulak nyalnak sót az ujjaimról,
és ha konyhánkban a neon kiég,
ha kotorászva az asztalfiókban
rá kell jönnöm: ott minden a tiéd,
ha hírt, zenét, verset vagy viccet hallok,
s veled osztanám mind meg, ami szólt…
Rád s Krajovára gondolok, ha éjjel
Villanymozdony dudál, dízel sikolt.
Bethlen, 1986.
Az irgalmas samaritánus
Testvér! (Jobb híjján így szólítalak.)
A bibliádból hullt ki ez a lap.
Otthagytad. Neked úgy látszik, alig
hiányzik, amit Urunk itt tanít.
Elnézlek, amint fontoskodva jársz.
Gy?r?dik homlokodra ránc:
nem könny? hajszolni a szerencsét,
s vigyázni: a látszat csupa szentség.
Sóvár szemed rejti tömjénfüst-köd,
úgy számlálod harminc szép ezüstöd:
mindkét félt?l jól jön, nem egyébért:
bolond, aki nem keres, csak éhbért.
Hozzád hasonló szent ember haladt
országút-menti fügefák alatt.
Régen indult, sokat gyalogolt már,
mérte útját halkan dúdolt zsoltár.
Egyszerre csak útszéli tisztásról
kín-keserves panaszkiáltás szól.
„Vér? Seb? Sebaj! De hol a tarisznya?
Gyerünk csak az országútra vissza.
Jönnek szépen mások, hogy bekössék –
minek játsszam, hogyha nincs közönség?
Az sem baj, ha nem tudjuk, csak ketten,
hogy a hála pénzét zsebretettem,
de most akár százan is tudhatnók,
hogy elvitték el?lem a rablók.
Fel is ment a vérnyomásom, cukrom:
semmi kereset a rongyolt cuccon.
Hogy legalább mérgem levezessem,
rúgok egyet jót a görnyedt testen!"
Milyen a f?nök? Van elég vita.
Biztos érvet akart a lévita.
Eldöntötte még a tegnap este:
utána ment, tíz lépésr?l leste.
Kalapjáról leolvadt a festék,
fák mögé rejtette kövér testét.
Egy célja volt: jaj, csak meg ne lássák!
Visszafojtotta a szuszogását.
Látott mindent. Hát ebb?l elég volt!.
Csoda, hogy nem szakadt rá az égbolt!
Nincs a papnál földr?l mentett holmi,
pedig – hej, de jó volna: zsarolni!
Nincs, csak vér az összetépett ingen
Nem nyúlt le a f?nök? „Én sem ingyen.
De ha divat szenved?be rúgni,
követem a példát: nesze, úgy ni!"
Bár sohase jöttek volna erre,
szegény ember, agyba-f?be verve
így maradt búsan kifosztva végül
pénz, remény, testvér és egyház nélkül.
Kanyaron túl tövises bokroknál
Samáriai szamár poroszkál.
?is tudja: Júdeában szégyen,
Hogy a der? ragyogjon szemében:
Nekivághat innen a világnak,
Ki nem tanult vágni szent pofákat.
A gazdája hétköznapi ember.
Vásárra megy pár üres vederrel.
Otthon a pénzt két marékkal mérték:
Samaritánusnak más a mérték.
Magától is lefékez a barma.
?sem pislog félve jobbra-balra.
Ami kötelesség, az nem érdem:
Ott áll már a megvert mellett térden.
(Ne keresd az emberséget mindig
azoknál, kik a tömeget intik.)
Bár a vérb?l is Sion-szag árad,
Töml?ib?l leemel egy párat,
Bort s olajat tölt a csúf sebekbe.
Csacsijának is megj? a kedve,
Ha a háta húzó súlyt nem érez…
A kihullt lap itt ért a végéhez.
Hazaküldtem, ha már rátaláltam,
Hátha itt e rohanó világban
Pillanatra elszorul a torkod,
S egy-két percre … becsukod a boltot.
Kolozsvár, 1995.
Nemzedékünk…
Volt egyszer egy tanár-korosztály.
Egy fokkal jobb az ?s Gonosznál,
Mert megbuktatni sokat nem mert,
s csak igen ritkán evett embert.
Fogalma sem volt, mi fán termett
play-back, software, E-mail, internet,
hangja betöltötte a házat,
de volt benne kis szent alázat…
Hol a babért túl b?ven mérték,
ott is tudta, hogy mi az érték…
s mint id?zített plasztikbomba,
nyugtalanul megy nyugalomba.
Kolozsvár, 2001.
Csángó
Mit mond, nehéz. Selypítve ejti.
Mi messzi múlt volt, elfelejti.
Anyanyelvét ölébe rejti.
Földje fölé nem n? szivárvány.
Kihaltát a világ kivárván,
Nem jelzi sírkeresztnyi márvány.
Budapest, 2005.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Dr. Péter Miklós