Most suttogni kell,
csak így van a dühnek ereje.
Sziszegve szűrni a szavakat,
hogy célba találjanak.
Halkan kell kérdezni, úgy meghallják!
Miért nincs senki a régiek közül?
Mit nem tettél meg, hogy
neked senki sem örül?
Ülsz az ablak előtt
nézed a kopasz fákat,
a pokolból felnyúló torz kezeket,
amik le akarják tépni az eget.
Szaggassátok! – kiáltanád,
reccsenjen a világ nagyot,
de senki nem hallaná.
Talán már halott vagy, ott
az összkomfortos kriptában.
Menj közéjük. Fölöttük sötét
felhők úsznak.
Várj míg göcsörtös ujjaikkal,
a mélybe húznak,
vagy a felhők fölé dobnak.
Mindegy mi az irány,
csak történjen valami mielőtt,
saját kezeddel fojt meg a magány.
Most suttognod kell,
halkan mondani, hogy meghallják!
A rettegésnek csak így van ereje.
Bármerre nézel, feléd nyújtott karok.
Súgj közéjük, mint a szellő.
– Egyedül vagyok..
