Hohó! Te is a piacra jársz vásárolni? Elutazott az asszony, gondoltam főzök valamit a haveroknak. Persze, hogy bográcsban, naná, nem is bent a gázon! Ez ér csak valamit, az ami bent fő olyan, mint az üzemi konyhán, a lányom szokta mondani, hogy gyári. Én mondjuk lábszárra gondoltam, egy kis gombával feldobva, de még nem láttam szép marhát. Na, mindegy is, nem tartalak föl, esetleg találkozhatnánk úgy egy fél óra múlva Erzsikénél, és mesélnék megint valamit, ha nem rohansz, persze.
Már ki is kérted a sört? De jó, teljesen elfáradok a piacon, nem vagyok már mai gyerek, hiába, no! Ezek az öreglányok kicsinálják az embert azokkal a huzigálós kocsikkal, feszt áttolják a lábamon, vagy fellöknének vele. Micsoda? Banyatank? Ez jó, csak nehogy véletlen egyszer elmondjam az asszonynak, mert megsértődik. Ő is ilyen banyatankkal jár bevásárolni. Hehe, banyatank… Ez jó, de az unikum még jobb! Erzsike, öntsön nekünk két unimukkot! Kaptam egyébként, persze, hogy kaptam, szép lábszárat, meg gombát is, hogyne. Főznék én a fagyasztóból is, de most éppen nincs semmi pörinek való, a halat meg kicsit unom. Te mit főzöl ma? Tojásos nokedlit! Isteni, ezer éve nem ettem! No, hétfőre azt főzök, holnapra meg majdcsak marad egy kis pöri máról. Mondjuk, úgyis csak estefelé lesz készen. Bort is vettem, jóféle tokajikat, háztól persze, Töhi meg hozza a pálinkát, mert neki van kertje. Kifejezetten jó pálinkát szokott összehozni, nem kerítésszaggató fajtát, hanem olyan selymes, sima vonalút. Erős az, de jól benne van a gyümölcs íze. Hú, ezt kiittam, veszettül kimeríti az embert a bevásárlás. Erzsike, hozna még két sört?
Meséltem már Bertiről, az unokatesómról? A múltkor, ahogy találkoztunk? Mit meséltem? A Holt-Tiszát? Hogy behajította a cuccost a vízbe… Mondtam volna mást is? Nem emlékszel, mi lehetett az? Csak annyira, hogy Bertivel, meg a Holt-Tiszával kapcsolatos? Na, várjál csak, hozok még két unikumot, addig is gondolkozok rajta… Itt a két unikum. Ez az öreg Zwack nem volt hülye, az biztos! Na, egészségünkre! Megvan! Tudtam, hogy ez segít! Na, az úgy volt, hogy egyszer a Harcsa kocsmában, ahol egy horgászbolt is van, a holtág partján… Mindig oda megyünk be, mikor lemegyünk horgászni. Már csak én dobálok be, mert ugye Berti kiakadt a múltkor, mikor a piacon vett halat vissza kellett dobnia, és beszórta az összes felszerelését. Azóta sem hajlandó horgászni, így csak jön velem, beszélgetünk és iszogatunk is, és időnként felmegyünk a Harcsába, mert ott is beszélgetni kell, meghallgatni a helyieket… Berti kutyáját kicsit megjáratni… Szóval, éppen fenn voltunk a Harcsában, ott mesélték, mert sok-sok történet van ám ott, megérné egyszer elmenned oda, na, ott mesélték, hogy egy kemény télen, mikor kiválóan lehet léken csukázni, mesélnek igen nagy, három-négy kilós óriásokról is, történt az, hogy… Bocsánat, az asszony hív, mindjárt…
Na, itt vagyok. Nem tudom, ez kedvezményes hívás, valahogy számítógépen keresztül, de mondom, nem tudom, mert a lányom intézte. Jól van, teljesen jól, azt mondja, hogy ott nem tüsszög annyit, mint itthon. Nem tudom pontosan, hány óra van most ott, de szerintem bőven benne járnak az éjszakában. Na, jól vannak, az a lényeg, a lányom is jól van, azt mondja az anyja, hogy volt sírás-rívás, a fene egye meg, nézd már, még én is sírok, pedig örülök neki, hogy sikerült a lányomnak szerencsét csinálnia, de hiányzik, no. Meg az asszony is. Közel ötven éve élek vele. De nem akarlak ezzel untatni, mert ez nem is igazán tartozik másra, már meg ne sértődj… De azért most jó volt ezt elmondani. Hol tartottam? Ja igen, téli horgászat. Ja, a lékhorgászat a Holt-Tiszán? Szóval, meghízik a jég azokban a mínusz tízekben úgy nyolc-tízcentis vastagságúra, és akkor sokan megrohamozzák a tükörfelületet. Főleg ha nem esik az eső előtte, mert akkor tényleg tükör, teljesen sima lesz a jég. Mennek rá a csúszkálók, a korcsolyások, a hokisok, a jégmotorosok, és naná, hogy a horgászok. Mindenki szid mindenkit, a korisok a csúszkálókat, a horgászokat, a hokisokat, a motorosokat; a horgászok is mindenkit, meg a hokisok is mindenkit, meg a motorosok is mindenkit, de egységesen mindenki szidja a horgászokat, mert akad olyan is a pecások között, amelyik nem jelöli meg a léket. No, amikor a harcsában már nagy a zsivaj, akkor jön a gátőr, és leengedi a jég alól a vizet, hogy nem lehet a jégre menni, és akkor mindenki a gátőrt szidja, de annyira, hogy az nem mer a kocsma közelébe sem jönni. De egyszer az történt, hogy még a gátőr is otthagyta a vizet, és olyan szép, istentelen hideg volt, annyira hideg, hogy a rigók fagyottan potyogtak a fákról. Jól meghízott a jég is, konkrétan azt mesélték, hogy a Harcsa előtt is volt úgy húsz centi vastag, szóval az Isten is lékezésre teremtette az időt és a jeget.
Tehát az történt, hogy egy városi horgász nagyon fázott a jégen, miközben a likat leste. Kicsúszkált hát a Wartburgjához, beleült, és az egyik lapos, túlparti lejárón bepöfögött a lékhez. Megállt mellette és a kocsiból figyelte, hogy rabol-e a csuka. A motor persze járt, mert emberünk fázott, de miközben figyelte a kapásjelzőt és bemelegedett a motor, hát elaludt a melegben. De annyira, hogy fel sem ébredt. Akkor sem, amikor belefulladt a vízbe, merthogy a Wartburg alatt megolvadt a jég, és elsüllyedt a szerencsétlen. Azt mondják, hogy sokáig keresték eltűntként, majd a nyáron találták meg a sárga autójában, akkor, amikor leengedte a gátőr a vizet, és a sárga tető kiviláglott a víz alól. Kiszedték a fickót is, hát már nem sok maradt belőle, azt meg a család elhamvasztotta és visszaszórta a Holt-Tiszába. Később meg azt mesélték némelyek — már november vége felé, amikor a fagyok már ijesztgetik az embert — szóval azt mesélték a Harcsában, hogy éjjelente a sárga Wartburg megjelenik a víz alatt, villogtatja a lámpáit és a dudáját is hallani. Ettől kezdve többen nem mertek a part közelébe sem menni. Én még ilyet sosem láttam, Berti sem, ezért egyszer éjszaka kimentünk, de hiába sasoltunk, nem láttunk semmit, meg nem is hallozunk semmilyen dudaszót. Mondtuk is a Harcsában, hogy mese az egész, de csak ingatták csendben a fejüket azok, akik beszámoltak a jelenségről.
Két héttel azután beállt a jég, és Berti telefonált, hogy van-e kedvünk elmenni hozzájuk hétvégére, mert úgy néz ki, hogy indul a csuka-szezon. Nekem nem kellett biztatás, még aznap ott voltunk. Sétáltunk egyet, majd este kimentünk a partra. Ködölt eléggé, ezért nem mertünk a vízre menni, főleg, hogy nemrég állt be a víztükör, ilyenkor még nem biztonságos a jég, és a ködtől sem nagyon látni a repedéseket. Szóval, beültünk a stégre, onnan meresztettük a szemünket, közben kicsit pálinkáztunk, termoszból forralt bort kortyolgattunk… Csak az orrunk hegye látszódott ki a takaróból. Arra ébredtem, hogy valami dudál. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán meg a szívbaj jött rám, mert a jég alatt egy sárga Wartburg jött felénk, villogó fényszórókkal. Hát meg kell mondjam, iszonyatosan berezeltem, de akkor már Berti is ébren volt. Eszeveszetten menekültünk a stégről, mindent otthagyva, négykézláb kapaszkodtunk fel a partoldalon, és csak azért nem ordítottunk, mert alig kaptunk levegőt. Rohantunk fel a házba, aznap már nem is tudtunk visszaaludni, a konyhában ülve vártuk, hogy virradjon, addig persze némi szíverősítőt is magunkhoz vettünk, ettől visszamerészkedtünk a vízhez, ott füleltünk, meg leskelődtünk, de nem láttunk semmit.
Akkor összeszedtük a holminkat, felmentünk a Harcsába, mert az már hajnalban nyit, és elmeséltük, mi történt velünk. Sokan csak annyit kérdeztek, hogy na ugye. Persze az is érdekelt mindenkit, hogy mit fogtunk, de csak ott vettük észre, hogy az egyik botot elvitte valami. Attól kezdve, csak olyankor mentünk ki éjszaka, ha tiszta volt az idő és sok emberre lehet számítani a jégen. Azóta sem láttuk és hallottuk az elátkozott Wartburgot, de időnként, ködös éjszakákon feltűnik a helyiek szerint, dudál és villogtatja a fényszóróit, miközben ide-oda jár a víz alatt. Iszunk még egyet? Azután rohannom kell, mert éhesek maradunk. Ja, mész te is, persze. Hát, jó hogy összefutottunk, ha másoknak ezt elmesélem, mindig csak jóindulatúan mosolyognak, bólogatnak és mesének hiszik, pedig nem az. Na, jó legyél, Isten- Isten, szevasz!
Ja, te vagy az? Nem kellett volna… nem kérek semmit, nem, igazán nem. Csak ezt megiszom és megyek, de még egyet kérek Erzsike! Igen, nincsen bajom, teljesen jól vagyok, de nem is tudom, lehet, hogy még kérek egyet, de… Á, te vagy az, persze, hogy megismerlek, hogyne, de ne haragudj, nem ülök most le, mert vár az asszony. Igen, hazajött, vár most is, otthon vár, ott áll a függöny mögött, nézi, hogy mikor megyek, én meg megyek, mert vár, ott a függöny mögött is mindig azt nézi, hogy mikor megyek már, mert mikor tudja, itt voltam, talán beszéltünk is… és én hazamentem, megfőztem talán a barátaimnak, de ezt nem tudom biztosan, mert mondhatta ezt a doktor úr is. Úgy emlékszem, beszéltünk, és akkor hívott a lány… a lányom, hogy kimentek megnézni ott Bostonban ezt a futást. Tudja, ezt, ami olyan világhíres… Akkor az asszony elkóbászolt, mert olyan tömeg volt, és akkor felrobbant egy bomba, és azt mondta a lányom, hogy az anyja pont ott volt, és semmi nem maradt belőle, csak néhány cafat, meg a testének egy része, és én pont itt ültem akkor, és azt mondtam magának, hogy milyen szerencse, hogy az asszony hívott, és akkor hazamentem, mert azt hittem, hogy soha nem látom már az asszonyt, de mire hazaértem, ő is ott volt, és amikor mentem be a kapunkon, már várt, ott állt az ablakban és nézte, ahogy megyek be és én láttam őt, és azóta is látom, ahogy jön velem a lakásban mindenhova, és látta a kutya is, öreg volt már, de kapart, nyüszített, kivittem szegényt és lelőttem, de az asszony áll mindenütt, és nem szól semmit, csak jön velem és a vállán ott ül a varjú, aminek felemás a szeme… most megyek, mert vár az asszony.
Többet nem találkoztam vele. Néhány hónap múlva egy levél várt a presszóban:
Tisztelt Uram!
Közös ismerősünk elhunyt. Egy héttel ezelőtt felakasztotta magát, búcsúlevelet is hagyott hátra. Közölnöm kell Önnel, hogy jelzett személy évtizedek óta pszichiátriai kezelés alatt állt, mert évtizedekkel ezelőtt végzett egyik gyermekével, feleségével. Nagyobbik leánya, aki jelenleg Bostonban kutatóorvos, csak azért élte túl a mészárlást, mert éppen táborban volt. Barátomat — mert korábban annak ismertem, és nem szerettem volna egyedül hagyni — pszichiátriai kényszerkezelésnek vetették alá, amelyből néhány hónapja szabadult. Sajnos elhamarkodott volt a döntés, amely gyógyultnak nyilvánította, s ez, valamint az alkohol fogyasztása vezetett a bekövetkezett sajnálatos cselekményig. Egyben arról is tájékoztatom, hogy barátom jelzette volt felém testámentumában, miszerint Önnek az egyik szeme fekete, másik pedig kék…
Tisztelettel: Zsnadóházi Töhötöm
Tiszteletem, szerkesztő úr! Azt mondták itt, hogy maga gyűjti a történeteket…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.20. @ 12:33 :: Pogány Gábor