Nyirkos avarban kószál a nap,
fénye átzuhan a mélységek felett,
mögöttem az idő némán setteng.
Magához szorít hatalmas szárnya,
suhogó íveket rajzol fekete árnya,
a múlt vetkezik félhomályban.
Ujjával dobol védtelen testemen,
mint lassított felvétel…
Lehelete utolsó tangóját táncolja
az éjre feszített emlékeimen.
Ajkamról tépi felsíró csendem,
gyűrött emlékfoszlányokkal takargat.
Istenem, merre vagy…
Fohászokra szakad a sóhaj.
Múltam én is levetkezem,
önmagamba kapaszkodom.
Látod, reszketve fázom…
Hozzád bújok csend-szelíden.
Testté vált lelkemmel
konokul ölellek…
Legutóbbi módosítás: 2007.12.11. @ 22:54 :: Szilágyi Hajni - Lumen
