Amilyen gyorsan jött az éjjeli zápor, úgy rohant tovább át a hegyeken. Épp csakhogy nyoma maradjon, sebtében végigverte az alvó erdőt.
Zsófi nem bánta az esőt, hisz védte az öregtölgy lombja, ahogy a hátát a fatörzsnek vetve vigyázta a tisztáson pipázó boksát. Éjjel is őrizni kellett, mert ha lángra kap, oda az a rengeteg bükk, amit Jani bácsival hordott egybe. A mackó nem tudta, hogy az elpusztult anyja mellett bukkant rá Horkai lelkész. A paptanár, onnan hozta ide a barátjához, ki szeretettel, türelemmel megtanította a boksarakáshoz adogatni a fát.
Ahogyan növekedett a brummogó tanonc, felfedezte a környéket. A téli viharok süvöltését, a nyári záporokat, az égen végigcikázó villám villanását, s a rászakadó mennydörgést is, ahogy egyre halkulva gurul a völgybe. Zsófi számára ez volt a valós világ. Gazdája pedig a biztonságot és az életet jelentette.
Kedvelte még a tiszteletest, és a gyerekeket is, akik segíteni jöttek a kész faszenet csomagolni. Csak akkor maradt a fészerében, ha Jani bácsi vándorolni vitt egy előre bejelentett csoportot.
Hirtelen Zsófi valami furcsát érzett. Nyugtalanul szimatolt a levegőbe. A vízmosás felé figyelt, ahonnan újra az ismeretlen, izgató szagot fújta felé a szél, ami zavarba hozta. Úgy érezte, mintha arrafelé húzná egy sosem ismert édes erő. De majd csak később mehet; ha felkel a nap, s Jani bácsi pihenni küldi. A medve ábrándozott, s oda- odahallgatott, hogy szuszog még az erdő. Csak a hatalmas, vén fák alszanak csendben, álom nélkül, hisz századok óta ismerik az éjszaka hangjai szőtte halk s titokzatos zenét.
Igaz, a fülemüle már két napja nem trillázik a sötétben; biztos igent fütyült neki egy párra váró csalogány. Nász után, meg mint újdonsült családfő, már minek énekeljen? Helyette alkonyattól pisszeg egy kitartó lappantyú. Olykor prüttyög, kerepel, néha meg — talán viccből — béka módra próbál brekegni. Persze ha szerelmes, tapsol is hozzá a szárnyával. Na, meg, hogy változatos legyen a koncert, olykor örömében belenyávog egy arra vadászó macskabagoly is, ha éppen kövér falatot fogott. Majd egy beijedt, kisbagoly vijjogott anyja után, mert túl messzire gyalogolt hazulról.
Az irtás fölé visszajött a makacs szalonka, újra udvarló szonettet kurrogni. Tegnap hiába pisszegett mesteri módon, majd korrogott a berekedésig, mégsem hívta le maga mellé egy menyasszony sem a jövőt tervezni.
Azért Zsófi vigyázás közben is észrevette a lapos pagony felől közelgő foltokat, s rövidre rá már hallotta is a hazatérő vaddisznók röfögését. Időnként meg-megállva dicsérték a szemfüles malacot, aki csatangolás közben új bükkösre bukkant. Tényleg, jó ötlet volt az éjjeli makkozás! Anyja, a süldőkorában ideszökött mangalica, büszkén hallgatta, s csak azt sajnálta, hogy nem érte meg az apja, az aggastyánkorban kegyelemből kilőtt vadkan. Közben elérték az irtást, de ahogy meglátták a füstölgő boksát, nagy ívben jobbra kerültek. Nem Zsófi miatt — hisz bólogattak is néha egymásnak —, hanem mert irtóztak az égés szagától, és a velejáró füst, az egykori szörnyű nagy szaladást juttatta eszükbe. A felelőtlenség okozta tűzben sok rokon s barát vesztette életét. De csak azért, mert egy gondatlan cigarettacsikk avart gyújtott.
Alig tűnt el a bemakkolt konda, megvirradt, s már más-más nótát füttyögött, sivított, pityegett a sok ezer madár. Csak úgy zengett az erdő, mert mindegyik a saját kedve szerint kezdte cifrázni az anyjától tanult dallamot.
Közben Jani bácsi is felkelt, kihordta a boksabontásához szükséges szerszámokat. Ez már több embert kíván, mert nehéz munka, de talán a legizgalmasabb része a szénégetésnek.
Sötétedett, mire hazamentek a segítők. János Zsófiért kiáltott, majd fehérre sikálta magát a dézsában. A mackó még nem mutatkozott, pedig az evéssel sosem váratott magára. Pláne vacsora tájt! Mivel később sem jött, Jani érte ment a fészerbe, ahol napközben szokott szunyókálni. De ott csak az érintetlen reggeli volt a lábasban. Zsófi eltűnt!
Már két hét is eltelt, de a mackót mintha a föld nyelte volna. Pedig még Lujza, az erdész kutyája is segített keresni, de a vízmosásnál végleg elvesztette a barátnője nyomát. Aztán tovább múltak a napok, az élet ment tovább.
János továbbra is vezette a túrákat. Egyik alkalommal, a kirándulás végén félrevonta egy városi úr.
Közölte, hogy erdőrészt örökölt, amit mielőbb kamatoztatni szeretne. Úgy gondolja, hogy faszenet termelő céget alapít, és örülne, ha a fiát két hétre magához venné gyakorlatra. János rábólintott; tőle ugyan jöhet, s megvonta a vállát. Pár nappal később, már el is felejtette az üzletembert.
Már elkezdődött a nyári vakáció az iskolában, mégis vagy tucat gyerekkel állított be Horkai tiszteletes. Éppen Keresztelő Szent János napján jöttek gyógynövényt szedni. Önként, hisz kirándulásnak is remek, na meg egy kis zsebpénz is jól jön. Először is erdei pajzsikát gyűjtenek a juhtelep orvosának, aztán cickafarkot, s erdei aranyvesszőt. Egyúttal felköszöntötték Jani bácsit is. Sajnálták, hogy a hálátlan mackó megszökött.
De a tiszteletes úr beleszólt.
— Zsófi nem hálátlan, hisz a természet szava erősebb. És különben sem volt már mackó, hanem felnőtt medve, s az örök parancsot követve ő is párra, s családra vágyott.
Aztán útra kelt a lelkes társaság. Jani bácsi egy darabig elkísérte őket, hogy megmutassa, merre keressenek. Nem kellett mondania, vigyázzanak a fákra; a gyerekek már megtanulták, hogy a saját érdekük is, hogy óvják a természetet. Ők is szeretnének majd a jövendő unokákkal a tiszta erdőt járni.
Mielőtt visszafordult volna az öreg, rámutatott a tisztás szélét őrző erdei juharra. Úgy tartják, hogy a mai napon szedett levele nagyon jó sebgyógyításra.
A tiszteletes is megjegyezte, hogy az őseink is becsülték a juharfát. S ha mégis ki kellett vágniuk, hajadonfőtt, és ájtatos fohászok közt használták a fejszét.
— Kíváncsi vagyok — fűzte hozzá Jani bácsi —, hogy manapság, mikor hatalmas monstrum gépek serege zabálja, írtja az esőerdőt, vajon mond-e valaki is egy fohászt a megölt óriásfák ezreiért?
Mikor az öreg esténként nyugodni ment, még mindig hiányzott neki bumfordi társa, s mióta eltűnt, először érezte magát magányosnak. Annak idején, mikor barátja idehozta az apró medvebocsot, a vele való törődés és munka lassan sajgó emlékké csitította gyászát, felesége korai halála miatt.
De azért, telt-múlt az idő. A természet sárgára festette az erdő lombjait, s a költöző madarak a természet menetrendje szerint, késés nélkül vonultak Dél felé.
Aztán eljött az idő, mikor a hirtelenjött szélvihar a csupasz ágakat tördelte, aztán a tél is meghozta az új paplant, s betakarta a teremtő által rábízott erdőt. János is bezárta a házacskát, s leköltözött a faluba, hogy csak tavaszfogadására térjen vissza.
Még tán úton volt az énekes rigó, de a barázdabillegető épp aznap jött Délről, mikor János is megérkezett. Először befűtött, s csak aztán köszöntötte a birodalmát. Első napokban csak tett-vett a ház körül. Helyrehozta a tél szaggatta kerítést, s a tetőn is foltozásra várt néhány rés.
Nem sokra rá, mikor már lassanként erőre kapott a tavaszi napsugár, rácsodálkozott a rengeteg, koránnyíló virágra; a szorgoskodó mászó, kúszó, szaladó vagy éppen repülni tudó erdei népségre.
János is újra sétára vitte a vendégeket, akik tavaszt jöttek közelről látni.
Másnap aztán már a farakás közelében egyengette a boksának való talajt. Nemcsak, hogy szükséges a faszén, de mellette ritka élmény a látogatóknak, hogyan is készül.
Egy este, vacsora közben éppen szalonnát vágott a kenyérre, mikor egy kései látogató nyitotta rá az ajtót. Meglepődött, miután a vendég közölte, hogy megjött gyakorlatra. János már rég elfeledte azt a városi urat. Miután immár kettesben megvacsoráztak, a gazda megmutatta a farakás környékét, ahol reggel majd dologra állnak, aztán eltették magukat másnapra.
Hajnalban hallotta, ahogy a diákja halkan behajtja maga után az ajtót. Aztán ő is felkelt, s komótosan hagymát szeletelt a zsírba. Közben elnézően mosolygott a tettre kész fiatalember buzgóságán. Még rozsdásra sem pirult a hagyma, mikor sikoltozva berobbant a gyerek, s felkapta a hátizsákját. Közbe eldadogta, hogy megtámadta két fenevad. Egy percig sem marad, hogy még itt vesszen a vadonban —, azzal eliramodott a falu felé.
János csak akkor értette meg a fiút, mikor a készülő boksa felé nézett. Megrázta fejét, de tényleg nem káprázott a szeme. Jól látott: Zsófi éppen azt mutatta egy mackónak, hogyan nyújtja ő a szálfát a gazdájának. Jánosnak bepárásodott a szeme, majd elindult Zsófi felé.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.14. @ 15:55 :: kisslaki
