Egy zseni pályafutása
1955.
– Még egy utolsót nyomjon! Szinte kinn van már! Szedje össze minden maradék erejét, és még egy utolsót… – biztatta a szülésznő, majd diadalmasan tette hozzá, már a babához intézve szavait: – Megvagy!
A következő pillanatban egekig ugrott a pulzusa. Ijedelmét a kimerült anya tette szóvá, sikítva:
– Miért nem sír?
A szülésznő nem tétovázott. Az anya jóformán be sem fejezte a mondatot, máris megszólalt a riasztó a hármas szülőágy mellett: Sürgősség! Orvost hamar!
Az ügyeletes szülész-nőgyógyász azonnal ott termett. Pillanatok alatt átlátta a helyzetet. Az épp világra jött gyermeknek nem indult be a légzése.
– Oxigént! – üvöltötte, de a szülésznő már a csapokkal bajlódott, tudta mi a dolga. Nem aznap kezdte a szakmáját. Némi mesterséges lélegeztetés, no meg az életadó gáz jóvoltából hamarosan felhangzott a szülőszobában jól ismert hang :
– Oáá, oáá, ooá!
– Anyuka, megnyugodhat, egészséges kisfia született! – várt az orvos az örömhírrel, amíg a sztetoszkópja nem jelentette, a szívzörejek normálisak.
– De… doktor úr… Nem károsodott a kisfiam agya az oxigénhiánytól? – aggályoskodott az újdonsült anyuka.
A szomszédos szülőágyon is sürgősséget jeleztek. A nyugtatás felelőssége így a szülésznőre maradt.
– Császározni kell! – hallatszott már a függöny mögül az orvos hangja.
Hja, a szülőszoba nem az a hely, ahol az ügyeletes szunyókálásért kapja a fizetést.
1960.
– Miért nem töltesz? – nézett Ilka szemrehányóan férjére, amikor visszatért a gyermekszobából. Bár nagyon a nyelve hegyére tolult, végül nem tette hozzá epésen magyarázkodva: „Barni, ha belemélyed a beszélgetésbe, rendszeresen elfelejtkezik házigazdai kötelességéről.”
– Ó, ne szekáld annyit azt a szegény embert! – lépett azonnal működésbe a férfiúi összetartás, de azért Misi odanyújtotta sógorának a poharát, hiszen egy ideje elég sok volt benne a levegő. Talán ez olaj lett volna a tűzre, ha Tünde kérdésével diplomatikusan nem tereli más mederbe a beszélgetést.
– Mit művelnek a kicsik?
– Játszanak – felelte a húga. – Tanító bácsit – tette hozzá, de nővére kérdő tekintetére tovább kellett magyarázkodnia. – Betiltottam az írásórát.
– Miért? – ébredezett az anyatigris testvérében.
– Ó, ne bomolj, Tünde! – szólt közbe békítően Misi. Te sem rajonganál, ha kislányunk Árontól tanulná a szépírást – intett az ágyon szendergő baba felé. – S most akkor épp milyen „óra” van?
– Számtan… – felelte Ilka, olyan hangnemben, mint akiről lerí, ezért sem rajong.
– Azzal meg mi a baj?
– Mi lesz Csabikával az iskolában? Miként fog majd odafigyelni, hiszen folyékonyabban olvas, mint a legtöbb másodikos. Már százon túl is elszámol, sőt, kisebb számokat össze is tud adni! Osztálytársam, Rebeka, aki tanítónő, nagyon csóválta a fejét, amikor meghallotta.
– Ó, amit játékból tanul meg, az nem árthat! – legyintett Barni, de felállt, odasettenkedett a gyermekszoba ajtajához, és belesett. Bár nem akarta a „tanórát” megzavarni, a szorzótábla már őt is beavatkozásra késztette. Elmagyarázta a második osztályos „tanító bácsinak”, hogy Csabika még kicsike, és neki ez még túl nehéz feladat. A fogadatlan prókátorság nem aratott túl nagy sikert, ám végül kiegyezett velük: csak az egyes és kettes szorzótáblát tanulják. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, hiszen a szenvedő alany is a tantestület védelmére kelt. Ennek hallatán Ilka azonnal átszervezte az est programját, és előbbre hozta a torta felszolgálását, véget vetve ezzel a „káros” játéknak. Érdekes dolog a tanítóbácsizás, de a diótorta… Azzal nem lehet versenyre kelni.
A játéknak így csak a másnapi kiránduláson lett folytatása. Misi kapta fel a fejét, amikor kisfia épp a szorzótáblát kérte számon „kis „tanítványától a Nagykőhavasra vezető meredek kaptatón, amelyen még ő is liheg.
– Ez rosszabb, mint ha álmodból költenek fel – villant át az agyán, miközben a számonkért műveletek egyre inkább meghaladták a „csak az egyes és kettes szorzótábla” határait. Szemmel láthatóan a „tanító bácsi” egyre kétségbeesettebben próbálta tanítványát rajtakapni a hiányos tudáson.
– 3*4=?
– Tizenkettő!
– 4*5=?
– Húsz!
– 5*7=?
– Harmincöt!
– 6*8=?
– Negyvennyolc! – vágta rá a kicsi gondolkodás nélkül.
– Te ezeket honnan tudod? Nem csak eggyel és kettővel való szorzást tanultátok tegnap?
– De… – vigyorgott Csabika, mint akit turpisságon fogtak. – Áron tanító bácsi csak azt tanította.
– S akkor honnan tudod?
– Miután az este elmentetek, találtam egy számtan füzetet, annak a hátán megtaláltam a szorzótáblát.
– S egyetlen este megtanultad az egészet? – hitetlenkedett a nagybátyja. – Tudjátok mit? Cseréljetek szerepet. Egy ideig Áron legyen a tanítvány, és te a tanító bácsi. Neki úgyis gyakorolnia kell. Holnap lehet felelni fog ebből az iskolában…
– 7*9= ? – szegezte unokabátyjának a kérdést Csabika.
– Ö…ötvenhárom?
– Hatvanhárom! Hahahaha! A tanító bácsi nem tudja a szorzótáblát! – kezdett a kicsi hahotázni.
1970.
– Képzeljétek el, ez a kölyök milyen kérdést tett fel! Nem fogjátok elhinni! – csapta le a tanáriban a IX. F naplóját Szotyori Mária, a kémiatanár.
– Gyöngyössy Csabi? – szemrevételezte Turi Pista, az angoltanár, hogy melyik osztályból jött.
– Ő, hát! Ki más? Az atom szerkezetét, és a Rutherford-kísérletet magyaráztam. Alfa-sugárzással, vagyis hélium-atommagokkal bombázott aranylemezt, s a részecskék szórásából kiszámította az atommag méretét. Csabi pedig azt kérdezte, milyen halmazállapotú az elektron.
– Mi olyan fantasztikus ebben a kérdésben?
– Az egész Rutherford-kísérlet és a számításai csak akkor helyesek, ha két szilárd test ütközik, vagyis olyan, amelyiknek állandó térfogata és alakja van. Ez a kérdés egyetlen tudós professzornak sem fordult meg a fejében 1911-ben…S talán még azóta sem.
A lelkendezve berontó titkárnő zavarta meg a beszélgetést.
– Évek óta nem volt díjazottunk reál tárgyakból az országos tantárgyversenyeken. Az idén két első helyezettünk is van! Egy kémiából és egy fizikából!
– Kik! – jött azonnal lázba mindkét szaktanár.
– Ö… ö a neveket meg sem néztem, úgy izgalomba jöttem…. Siettem meghozni a jó hírt… – dadogta a titkárnő lázasan kutatva a kezében lobogtatott faxon. Kémiából…IX.-ben…Gyöngyössy Csaba… és fizikából… szintén kilencedikes, Gyöngyössy Csaba…
– S akkor melyikből megy az országos döntőre? – nézett farkasszemet a két tanár. – A két verseny egyszerre lesz…
1980.
– Csaba! Hívat a dékán! Mit műveltél?
– Engem? – lepődött meg, körülnézve az előadóteremben, hátha megmondja neki valaki, melyik „pihent agyszüleménye” miatt akar eltársalogni vele a dékán… A… Amikor… Nem…azért már kapott megrovást… Talán akkor a szerves kémia versenyen kiérdemelt országos első díja is hozzájárult ahhoz, hogy csak megrovást kapott. Elég ciki egy egyetemnek, ha épp legjobb diákját kell eltanácsolnia. Mégse vonhatják felelősségre még egyszer ugyanazért… Más oka kell legyen… A…– lassított le kissé. – Aaaz lehet… Bár… Nem egyedül követte el… Akkor a többieket miért nem hívatta?
Idáig jutott a gondolatmenetben, miközben a belépett a titkárságra.
– Aaaa… Azt mondták, aaaa… dékán elvtárs…
A titkárnő tessékelően intett Dékán feliratú ajtó felé, lépjen csak be. Szenvtelen arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
A dékán épp telefonált. A szájából többször is felhangzó „igenis”, és hogy felállt beszélgetés közben, arra utalt, „odafentről” hívhatták. Vajon… Épp az ő ügye miatt? Hiába törte a fejét, el nem tudta képzelni, mivel érdemelhette ki… De ha „odafentről” telefonálnak, akkor… S történik mindez most, az egyetemi tanulmányai végén… Egy hónap múlva lesz a záróvizsga. Dolgozatát már le is adta.
A dékán telefonbeszélgetés közben intett, üljön le. Remegő lábakkal foglalt helyet a hatalmas íróasztal előtt. Kisebb székén a magaslatra helyezett íróasztal előtt porszemnek érezte magát. Á, mégsem. Jó lenne most azzá válni, s észrevétlenül beolvadni a környezetbe. Képzelete egy vallatólámpát is varázsolt maga elé a dékáni íróasztalra.
Egy telefonbeszélgetés sem tarthat a végtelenségig, még egy „Elvtárssal” sem. Bár szeretett volna túl lenni a feketelevesen, a telefonkagyló koccanásától megugrott a pulzusa.
– Gratulálok, fiam! – vált mosolygóssá a dékán hangja. – Az egyetemi záró-dolgozatodhoz kapcsolódó kutatómunkáddal nemcsak egy újabb országos díjat szereztél, hanem dolgozatodat te magad mutathatod be Románia Második Vegyészkonferenciáján, ahol egyetemi tanárok teszik közkinccsé kutatásaik eredményét. Te vagy az első diák, akit ez a megtiszteltetés ért. Tulajdonképpen ezt nem itt, négyszemközt kellett volna közölnöm veled, hanem az évfolyam plénuma előtt. A Vegyészkonferenciára való jelentkezésnek ma lejár a határideje. Ezért fel kell tennem neked a kérdést, elvállalod-e dolgozat bemutatását? Valami baj, van, fiam? Rosszul vagy?
1985.
– Jó napot, mérnök elvtárs! – nyitott be az irodába a főmérnök kezet nyújtva. – Hogyan telt a szabadsága?
– Köszönöm, remekül. Végigjártuk a Keleti Kárpátokat. Minden második nap újabb csúcsot másztunk meg. Az idő is kedvezett, kissé borús volt, nem sütötte az agyunkat a nap és csak egyszer esett az eső. Úgy döntöttünk, jövőre a Déli-Kárpátokat járjuk végig.
– Úgy várta itt mindenki, mint egy istent. Mindig dohogtam, mert nem próbál nagyobb fegyelmet tartani a részlegen, miként elődje, Dina mérnök elvtárs tette. Távolléte alatt meggyőződtem, önnek van itt egy másfajta tekintélye. Dina mérnök elvtárs helyettesítette szabadsága alatt is. Ám ezúttal kudarcot vallott. Egykori beosztottjai, kik annak idején pisszenni sem mertek előtte, állandóan a szemére hányták, ön azt másképp szokta. Elsősorban a technológiai előírások szigorú betartásáért hadakozott velük.
– Eszközöltem egy-két változást, ami megkönnyítette a személyzet munkáját, és…
– Igen, és tíz százalékkal csökkent az anyagfelhasználás is. Dina mérnök elvtárs pedig betű szerint akarta betartatni… Tanúja voltam ilyen jellegű vitáknak. De nem ezért hívattam. Intézkedtem a hármas keverő kicseréléséről.
– A hármas? Hiszen az működik!
– Tegnap járt itt a gyártó mérnöke, és azt mondta, nem lehet megjavítani, de kicserélik, mert még garancia alatt van.
– Működik! Már kioktattam a mestereket, mi a teendő, ha még előfordul ilyen hiba. De ha hoznak egy másikat, az tényleg nagyon jól jön, mert a kettes, amelyik ugyanolyan modell, hamarosan beadja a kulcsot.
– Egy másik probléma. A kettes szintézisvonalon, mióta a bőrszínezékhez egy másik gyártótól származó alapanyagot használunk, a massza gélesedik, kocsonya lesz belőle, s nem lehet leszűrni. A labor kielemezte, minden jellemzője rendben van, csak a kinézete más. Mi több, látszólag még tisztábbnak is tűnik. Jó lenne, ha találna valami fogózkodót, hogy visszaadhassuk nekik ezt a vacakot. Amíg nem tudjuk bizonyítani, mi baj van a minőségével, nem veszik vissza.
– Tudok róla. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Lombikban legalábbis működik. Csak a két alapanyagot fordított sorrendben kell adagolni a reaktorba, s akkor nem kocsonyásodik. Délutánra meglesz a következő tétel, bízok benne, rendben lesz. Túúdom, tudom – tette hozzá vigyorogva -, nem pont a technológiai előírások szerint.
– A modern technológia nem elsősorban bonyolult műszerekből, gépekből áll, hanem zseniális apróságokból, amelyek senkinek sem jutnak eszébe… – bólintott elismerően a fűmérnök. Nagyon hiányozna itt a szakértelme, de önnek szerintem az egyetemen lenne a helye.
– Tavaly, miután az ön elődjével összerúgtam a patkót, akkor el akartam menni innen. Megláttam egy hirdetést a helyi lapban. Az egyetem a szervetlen kémia tanszékre állást hirdetett. A titkárságra siettem, ahol megsúgták, ne fáradjak, mert már megvan a saját jelöltjük, de a törvény szerint meg kellett hirdetniük az állást.
– Hej, rendszerváltozás! Nem változott itt semmi. De van ebben valami jó is… – vigyorgott a főmérnök -, legalábbis, nekünk jó. Marad itt nekünk egy kiváló mérnök.
– Egyébként sem biztos, hogy az nekem való munka lenne. Az tanítás nem csak a tudásról szól, amit át kell adni.
– Én nem félteném…
– Vállalni kell a felelősséget mindazért a sok hülyeségért is, ami a fantáziadús fiatalság agyában megfogan…
– Mint például az ön diákkorában? – kapcsolt a főmérnök.
– Ööö igen… Egyszer majdnem eltanácsoltak az egyetemről…
1995.
– Amikor az ötödik antibiotikum is hatástalannak bizonyult, és állapota egyre romlott, már komolyan kezdtem aggódni. Ám a kortizon megtette a hatását. Eddig nem mertem elkiabálni, de most már bátran kijelenthetem, helyrejön, csak idő kérdése. Teljesen kigyógyulni az asztmából nem fog, de tekintve fiatal szervezetét, feltehetően egyelőre nem válik kortizon-függővé. Állapota nem súlyos, de nem gyermekkori himlő vagy influenza, amelyet gyógyulás után elfelejthet. Ám van egy feltétele, s ezt vegye komolyan: agresszív, mérgező gázokkal telített környezetben többé nem dolgozhat. Munkahelyet kell változtatnia. Tudom, szereti a szakmáját, de a vegyipartól elbúcsúzhat.
– S akkor mihez kezdjek? Végzettségem nem jogosít fel középiskolában tanítani!
– Nem is asztmájának való órákon át hangosan beszélni. S a krétapor sem. De…
– Szőts doktor úr, a labor keresi önt telefonon… – szólt be a kórterembe az egyik nővér, megzavarva a vizitet.
– Jövök! – indult az ajtó felé késlekedés nélkül.
Csaba végignézett a kórteremben maradt nővérek és rezidens orvosok hadán. Bár neki épp gyógyulást ígértek, ha nem is teljeset, mégis a szemekből sugárzó szánakozás azt a hangulatot juttatta eszébe, amikor azt közlik a beteggel: „Ön rákos. Végső stádium.” Pedig neki csak szakmai halálát közölték. Doktorátusi terveiről lemondhat. Halálos csendben telt el néhány perc, amíg az orvos visszajött.
– Marinescu a hármas kórteremből? Érte kereste a labor? – érdeklődött a főnővér.
– Igen. Sajnos igazam lett. – felelte az orvos, majd ismét Csabához fordult, észbe kapva, hogy a részletek nem tartoznak e kórterem lakóira.
– A Coloromban dolgozik, ugye? Azt rebesgetik, annak a vállalatnak a napjai meg vannak számlálva. Haldoklik, mint az egész romániai vegyipar . Nem olyan állása van, amiből majd öregkorában nyugdíjba mehet. S vegyiparba nem lesz hova. Talán épp jókor jött ez a figyelmeztetés, váltson szakmát, és meneküljön a süllyedő hajóról. Van egy ajánlatom. Az egyik brassói kórház biokémikusi állást hirdetett meg. Versenyvizsgáznia kell. Itt a tematika, elkértem Dr. Comantól, a laborvezető főorvosunktól, aki adjunktus a brassói egyetemen. Ő lesz a bizottság elnöke.
– De arra a versenyvizsgára nem jelentkezhetek.. Nekem vegyészmérnöki végzettségem van…
– Kivéve, ha nem kap erre külön engedélyt a Minisztériumtól. Egészségügyi állapotára hivatkozva kérheti, én meg teszek róla, hogy meg is kapja. Nemcsak a véleményezéssel tudok segíteni, hanem van „ott fenn” némi ismeretségem. Már puhatolóztam. Jók az egykori osztálytársak valamire.
– Jaj, nagyon köszönöm, de… – futotta át Csaba a tematikát – ez…ez a négyéves biokémia egyetem teljes anyaga… Én ilyesmit nem tanultam a vegyészmérnökin… – hebegett. – És semmilyen forrásmunkám, amiből…
– Á, talán még a fele sem… – mulatott az orvos páciense rémületén. – Van szinte három hete addig. Abból kettőt még itt fog unatkozni. Egy ideig megfigyelés alatt akarom tartani. Hallottam én egyet s mást önről. Szerintem felveszi a kesztyűt. Ha szándékában áll, akkor kap tőlem könyvet kölcsön. Vizit után jöjjön be az irodámba. Ja, igen… Már van négy jelentkező az állásra, s holnap van a határidő az iratok benyújtására. Felesége is leadhatja. Fogadja meg tanácsomat. Ha jót akar, ne próbálja Dr. Comannál „bereszelni ” az útját. Eléggé allergiás az ilyen kísérletekre.
A versenyvizsga másnapján Dr. Szőts első útja nem belgyógyászatra vezetett, hanem a laborba. Dr. Coman már előtte megérkezett, épp öltözött át fehér köpenybe.
– Mi történt a versenyvizsgán?
– Szóval egy ismerősöd is jelentkezett – vonta le a kérdezett a következtetést. – Ötből három a tesztkérdésekből álló írásbelin nem írta meg az ötven pontot, a gyakorlati próbára csak ketten jutottak be. A kettő közül az egyik háromnegyed óra után beadta az űrlapot, mégis kilencvenöt pontot szerzett. A másik csak hatvanötöt, részben, mert három óra alatt nem tudta befejezni. A gyakorlati próba csak megerősítette ezt. Látom, biztosra veszed, protezsáltad a sikeres. Honnan?
– Ha háromnegyed óra alatt beadta, akkor csak ő lehet. Rá vall.
– S nem is végzett biokémiát. Mérnök. Egy vizsga a tudást, és nem képességeket méri fel. Egy könyvmolynak előnye van, de nem biztos, hogy szakemberként is megállja a helyét. Nézz körül a kórházban! Nem az év-elsőkből lettek a legjobb orvosok. Két hét magolástól nem lesz valakiből biokémikus.
2005.
– Üdv a legfrissebb gólyáknak! Kihez kerültél biokémiai gyakorlatra? – kérdezte Gabi barátnőjét. Ő már harmadéves rezidens orvos volt, szintén labor szakon. .
– Egy rémes alakhoz. Valami Ciobo(ejtsd Csobo) a keresztneve, a családnevét nem jegyeztem meg, de amúgy se tudnám kiejteni, mert beletörne a nyelvem.
– Gyöngyösi Csabához? Akkor szerencséd van!
– Szerencséém?
– Én is így gondoltam első nap, mint te. Elég fura fazon, de ha biokémiát akarsz tanulni, hát tőle lehet. Kolléganőm, Diana, aki nem vele gyakornokoskodott, azt állítja, hogy az alatt a hónap alatt, amíg az ő szakmai irányítója, Dr. Munteanu a szabadságát töltötte, s együtt dolgoztunk, többet tanult, mint a biokémia gyakorlat többi részén összesen. Megszokod, és megszereted, meglásd! Báár, lesz néhány nehéz perced…– vigyorgott.
2015.
– Azt a hétszentséges… – harapta el Csaba a kissé színes szónoklatot, a feltalálónak és családi körének szánt „áldásokat”, amikor meglátta kis unokáját. – Ezt az idióta okos telefont a földhöz vágom, ha még egyszer…– magyarázkodott.
– Nattata, ne kájomkodj! Inkább add ide, mutassam meg…
– Azt hiszem, ideje nyugdíjba vonulnom, mielőtt a beosztottjaim, s a rezidensek is hasonló következtetésre jutnak, és ki nem osztanak… – morfondírozott Csaba.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Vandra Attila
