Egyre többször szimulál a boldogság,
az őrület vizeletével körbe jelölte,
azóta magában fortyog,
és mindennap ökölbe rándul a szív,
az agy pedig tovább támolyog,
mert csak a monoton *nemfigyelekoda*
tartja egyben a két világot
– kint emberek, belül meg én rettegek mindentől-,
végül pont innentől adom fel,
ahol megugrom a tavaszt,
virággá válok és letépem azt.
Majd mégis kutyául érzem magam
– hűséges maradok a fülemben suttogó filmzenéhez-,
és dúdolom az utcán, a parkban,
és mindent túlmisztitifikált kliséhez hasonlítok,
ordítok a torkodban,
te némán húzod el a szád;
ne szimuláld a boldogságot,
az őrület vizeletével körbe jelölt,
s míg ökölbe szorul a szív,
az agy csendben tovább támolyog.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.13. @ 12:16 :: Tóth Zita Emese
