Vajdics Krisztina : Távolodó sziluettek

Nyomtatás

Hajnal Melissza lassú léptekkel fordult be az apró családi házakkal övezett, sáros, gidres-gödrös városszéli utcán. Mereven tartotta nagy, olajzöld esernyőjét, az eső mind erőteljesebb adagokban ömlött, s a szél is egyre erőszakosabban csavargatta esernyője szürke fogantyúját. Nőies, magas sarkú csizmáját kapkodnia kellett a sáros úton, időnként így is elsüllyedt egy-egy latyakosabb részen. Egy magányosan álló, vörös tetejű épület felé tartott.

A ház előtt megállt, várakozott. Már erősen reszketett, hiszen az otthoni kapkodásban még meleg harisnyát sem vett fel. Vékonyka ballonkabátját merészen lebegtette a kora őszi szél, időnként meg-megcsapta egy mellette elsuhanó autó kereke alól felfröcskölő vízsugár.

— Már biztos, nem jön. Rosszul láttam azt a levelet. Csak hallucináltam — gondolta, de azért tovább várakozott. Szabad kezével újra kihajtogatta és elolvasta a zsebében lapuló, összegyűrt levelet.

Egyszer csak megjelent egy alak a ház sarkánál. Vékonyka alkat, magas, szikár termet. Jól ismerte ezt a sziluettet. Ruganyos léptek, őszülő halánték… bár kicsit elmosódottan, de jól látta az esőben.

— Ő az — suttogta, és csak állt tovább a zivatar kellős közepén. Nemsokára megjelent mellette egy másik alak is, kicsit molettebb, alacsony sziluett. Vidáman csevegve, élénken magyarázó mozdulatokkal közeledtek. A férfi egyik kezében esernyőt tartott, a másikkal a hölgy kissé gömbölyded derekát ölelte.

— Kapkodd a lábad, nagy a sár, siessünk, meg ne fázz! — hallotta a férfi aggódó hangját, amint gyors mozdulatokkal ellépdeltek mellette.

Ő csak állt ott bénán, nem tudott mozdulni. Előkaparta zsebéből a levelet, ami egész nap a zsebében lapult. „Menj ma délután, három órakor a Lajta utca 44 elé és várj! Érdekes dolgot láthatsz. Egy ismeretlen jóakaró”. Ez állt benne, már kezdte érteni. Így csak állt tovább az esőben, markában a levéllel.

*

Este hat óra körül lehetett, amikor hazaért. Víztől csöpögő kabátját felakasztotta, sáros csizmáját a folyosóra dobta, majd monoton mozdulatokkal pakolgatta a reggeli kapkodásban asztalon hagyott tányérokat, poharakat. Gondosan elmosogatta és a csöpögtetőre állította őket. Megterítette az asztalt, leült a kis konyhai székre és várt. Az óra mutatója kitartóan kattogva lépegetett. Hirtelen észrevette az áttetsző előszobaajtó mögött kaparászó szürke sziluettet.

— Hahó! Megjöttem, szívem, mi a vacsi? — csendültek meg a jól ismert hangok, s nem sokkal később megjelent a magas, vékonyka, szikár alak, ruganyos léptekkel közeledett. A férfi levette a kalapját, belépett a szobába, és könnyű csókot nyomott Melissza fehér arcára.

— Na, mi lesz a vacsi? — kérdezte még egyszer, de már nyomatékosabban.

Melissza vontatott hangon szólalt meg. — Nem tudom.

— Hogyhogy nem tudod? — érdeklődött a férfi még mindig vidám hangon.

— Nem főztem. 

Elővette zsebéből a kis, gyűrött papírt, és az asztalra tette.

— Elválunk — jelentette ki, majd a férfi elé tolta a papírt.

— Akkor minek terítettél meg, ha nem főztél? És mit jelent ez a baromság? Miről beszélsz? — a férfi már kezdte elveszíteni a türelmét. Gyorsan felvette az asztalról a levelet, átfutotta a szemével, és az asztalra csapott.

— És te elhitted ezt a badarságot? Soha életemben nem jártam a Lajta utca 44-ben.

— Ma láttalak ott — rebegte elhaló hangon Melissza, és kisimította homlokából szőkés hajtincsét. — Egy nővel voltál. 

— Biztos, hogy nem, még egyszer mondom, még sosem jártam ott. Nem érted? Egész délután az irodában dolgoztam.

— Olyan boldogok voltunk, miért csináltad? — kérdezte a nő inkább magától. — Miért csináltad?

— Semmit sem csináltam — válaszolta már higgadtabban a férfi, és megölelte Melissza derekát. — Tudod, hogy mennyire imádlak! Téged is, a gyerekeket is.

— Találkozunk a válóperen — szólt csendesen a nő, és behúzódott a hálószobába, halk kattanás jelezte, kulcsra zárta az ajtót.

Az asztalon még mindig ott feküdt az összegyűrt, megázott levél.

*

Egy év telt el azóta, hogy a házaspár beadta a válópert. A válás nem bizonyult nehéznek, halkan, szinte észrevétlenül zajlott. Melissza új lakásba költözött, Szilárdot azóta sem lehetett látni azzal a kicsit kövérkés, guruló nevetésű asszonnyal, pedig már egy apró garzonban lakott, megtehette volna. Leginkább a sarki presszóban látták ücsörögni, vagy egy feltűnő színű, piros autóban, amivel két szép lányát fuvarozta városszerte. A lányok továbbra is márkás ruhákban, márkás cipőben jártak, apjuk minden évben síelni vitte őket.

— Végre itthon! — rikoltották kórusban, amikor hazaértek egy-egy ilyen utazásról. Igazság szerint alig bírták ki a pazar hetet a szűkszavú, esténként jó adag feleseket benyakaló apjukkal. Anyjuk bezzeg minden este megölelgette, megpuszilgatta őket, bár márkás ruhákat nem tudott vásárolni, de nyugodt lehetett, mert a lányok mindent megkaptak a válás után is gondoskodó apjuktól.

Melissza általában bevonult hálószobájába, és ezerszer végiggondolta a boldog házasság minden percét, minden meghitt, szenvedélyes éjszakáját, az apró meglepetéseket, minden kedves mozzanatot, a lányok születését, az esküvőt, a nászéjszakát… és a válást.

Egy késő őszi délután megint kellemetlenül, hidegen ömlött az eső, amikor Melissza egy elhagyatott buszmegállóban éppen a következő járatot várta. Hirtelen, kicsit távolabb feltűnt három sziluett. Vidám beszélgetést, sietős lépteket hallott. Egykedvűen fordult feléjük, semmi kedve sem volt beszélgetni. Lassan kirajzolódott férjének jól ismert, vékony, szürke körvonala s rögtön utána egy ismeretlen páré, amint egymásba karolva ballagnak felé. Egy magányos és egy páros sziluett. A párból az egyik vékony, magas, a másik alacsony, kövérkés. Élénken magyaráztak egymásnak. Melissza meredten nézte a három közeledő alakot.

— Ne várjunk a buszra, menjünk inkább gyalog, szeretem az esőt! — harsogta a dallamos női hang.

Már csak két alak ácsorgott a buszmegállóban. Melissza és Szilárd. Hidegen méregették egymást, morogtak valami köszönésfélét, majd sietős léptekkel mindketten ellenkező irányba indultak. A dúsan ömlő esőben már csak távolodó, szürke sziluettjük látszott. A hosszú, sárga busz pedig csikorgó fékezéssel, fröcsögve, morogva fordult be az üres megállóba.