A horizont lassítósávvá szűkül szememben,
és valami rezignált szürkületbe andalít,
szikkadó létemre vetített napszentületben
még egy utolsó lélegzet felkúszik ajkamig.
Fénylő hangok a távolság fátylába simulnak,
szinapszisaimat lepi emlékek penésze
( ha találkozunk, lehet, majd felvetem Sigmundnak,
vegyük már be Nietzschét is Isten elméletébe ).
Lábujjamon nem soká végtagcédula rebben,
lassan megértek mindent és már nincs, amit bánok,
s ahogy életbörtönéből szabadul a lelkem,
porhüvelyembe zárom a tússzá vált világot.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.06. @ 17:16 :: Schifter Attila