Megállt az idő, s némán megdermedve álltak a jéghideg falak is. Voltunk te és én, csak mi ketten a megdermedt időben. Beszéltünk egymáshoz, a szánk mozgott csupán, s mondatok hagyták el ajkainkat. Több ezer éve beszélünk már így egymáshoz. Te is érzed? Ismerem a tekintetedet, a mosolyodat, a gesztusaidat, tudok és szeretek mindent benned. A jót, a rosszat, a félelmeidet, a rögeszméidet, még az egódat is. Nincsen egyetlen porcikád, vagy benső tulajdonságod, amit ne fogadnék el, és amit ne szeretnék általad vagy tőled.
Mi mégis külön vagyunk, a megdermedt időben, csak a testünk mozog, teszi a dolgát, amiért ide leszületett a földre. Csak a lelkünk vándorol folyton, egyik idősíkból el, aztán megérkezve egy másikba, de ott is együtt vagyunk. Egyetlen földi napot sem töltöttünk még egymás nélkül. Mert egyek vagyunk, te meg én. Ez a helyzet, és én elfogadtam.
Mi mégis… még mindig itt vagyunk. Csak mi ketten, a megdermedt időben, beszélünk egymáshoz. Mozog a szánk, és bennem még valami mozdul. A szívem a szívedhez. Az érzésem a lelkedhez. Nem érdekel, mit mondasz, mit gondolsz, mi igen és mi nem. Megnyugvást találtam az általad érzett szeretetben, nevettem és boldog voltam, pedig már nem voltál ott. Miattad voltam boldog, hogy élsz, hogy létezel, s hogy én is élek és létezem. És amíg élünk, nem hal meg a remény. Bennem biztosan nem. Örökké és mindig élt, él, és élni fog. Ha nem itt és most, akkor egy másik időben, másik testtel, másik nemmel. De akkor is… és mindörökké. Mosolygok most is, boldog vagyok. Mert tudom, érzem és élem, hogy szeretlek. Ezt nem tilthatod meg, sem emberi szóval, sem görcsös akarattal. Ez bennem van, bennem él. Remélem, egyszer te is megéled ezt az érzést. Megvárom.
Őszintén, tisztán és határtalanul szeretlek, ezért tudlak elengedni. Ezért hagyom, hogy járd az utad. S csak bízni tudok abban, hogy egyszer, valamelyik út végén lesz egy elágazás, ami talán még ebben az életünkben, hozzám elvezet. Hiszem, hogy a szeretet végül győz, nem diadalittasan és gőgösen, a másik arcába röhögve, hogy „na ugye, én megmondtam”.
Hozzád bújok majd lágyan, finoman, puhán és gyengéden. Megérintem az arcodat és belenézek majd a szemedbe. Akkor meglátsz majd és végre egymásban otthonra találunk, megérkezünk. Mindenféle piszok, kosz vagy régi sallangtól mentesen. Ketten leszünk egyben. Az idő nem fog sem állni, sem menni, mert akkor és ott már nem lesz. Időtlenek leszünk a létezésben. És többet nem te és én leszünk, hanem mi. Össze- és egybeolvadunk, mint a tűz hőjében összeizzasztott, összeforrasztott anyag. Egyben és egybe, a sohase volt időben, a szeretetben…
Legutóbbi módosítás: 2014.02.12. @ 11:34 :: Dombi Anett
