Az exportált gépek telepítéséhez utazott a lett határhoz, a bányavidék több mint 600 km-re volt a fővárostól, egy helybeli mérnök kísérte. Bemutatkozáskor Igor megemlítette, hogy a terület legkisebb nemzetiségéhez, a ramorvinokhoz tartozik, az Ulan bánya is az ő területükön található, a bányászok többsége is ramorvin. A területen még sokan hordták a népviseletet, főleg a nők, és ahogy figyelte a helyi nyelvet hallhatta, hogy jól észlelhetően elütött az államnyelvtől, nem igen talált benne ismerős szót.
Már három nap telt el a kiküldetésből, szépen haladtak, amikor Igor reggel késve érkezett, meghalt a nagybátyja. Megkérdezte Pétert, hogy elkísérné-e a temetésre, mint mondta a ramorvin temetés különleges.
— Egyházi?
— Igen, egyházi, de a papi búcsúztatás előtt a család, a közösség zárt körben külön elbúcsúzik.
Másnap kora délután, amikor a helyi kis temetőbe kiértek, már folyt a közösségi szertartás, megálltak hátul és Igor súgva magyarázta a történéseket.
Amit látott nagyon furcsa volt, a gyászolók félkörben álltak, előttük egy széken ülve, ahhoz erősítve ült a megboldogult, egy hatvan körüli ember, fekete ruhában.
A jelenlévők közül egyenként, felváltva álltak elé és kisebb beszédeket intéztek hozzá, volt aki szenvtelenül, volt aki mérgesen, olyan is volt aki felháborodottan gesztikulált, természetesen ramorvin nyelven.
— Ezen a szertartáson — súgta Igor — a meghalt rossz tulajdonságairól esik szó, fejére olvassák a hibáit azok, akiket megbántott, megkárosított, felsorolják az életében elkövetett bőneit, gyengeségeit utoljára, hiszen a pap már a feloldozás, megbocsátás jegyében csak a szép dolgokat említi. Az eltemetettek között pedig már csak szerető hitvestárs és apa, kitűnő kolléga, becsületes ember található, illik jó szívvel emlékezni rájuk.
— Ez a nő azt hányja a fejére, hogy otthagyta két gyerekkel pár év házasság után, évekig nem látták és nem segítette őket.
— A szakállas férfi, aki most beszél, emlékezteti Kászja bácsit arra, hogy harminc éve rendőrként igazságtalanul megverte egy igazoltatás alkalmával.
— Ez az ember a kocsmáros, és arra emlékeztet, hogy már talán sosem fogja látni a kölcsön adott pénzét, amin a megboldogult vállalkozást indított, majd csődbe vitte.
— Ő a jelenlegi élettársa, és azt panaszolja, hogy többször is részegen bántalmazta, nem segített a házimunkában.
Egymás után álltak nők, férfiak, gyerekek a széken üldögélő Kászja bácsi elé, mindenki elmondta azt, ami a szívét nyomta, az elhunyt lehanyatlott fejjel üldögélt, ritkás haja a szemébe lógott.
Legvégül egyszerre beszéltek, kiabáltak, Igornak fordítani sem kellett, nyilván utoljára még mindenki mondott neki valami nem túl kellemeset. És akkor csengetett egy kitett óra, a gyülekezet elcsendesedett, a megboldogultat befektették a koporsóba, meggyújtották a kandelábereket, előkerültek a koszorúk, megérkezett a pap.
A szertartás többi része nem különbözött jelentősen a máshol is láthatóaktól, a pap elmondta, hogy egy kitűnő embert búcsúztatnak, egy szerető apát, jó kollégát, aki némi gyarlósággal bár, de rendületlenül haladt az élet, a szeretet útján. Isten nyugosztalja.
Kászja bácsinak ehhez sem volt kommentárja, csendben feküdt a koporsóban, végül is a sírhoz kísérték és eltemették, ahogy illik.
Amikor Igorral távoztak, az özvegy, az élettárs és a gyerekei még ott sírdogáltak a koszorúk mellett állva.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.16. @ 13:22 :: Torjay Attila