Mikor az aljas felh?k
telet köpnek a légbe,
fagypelyhek örvénye a világ.
Szemed a fehérségbe vakul,
s mennél, ha tudnád, hová.
B?rödet kristálypengék hasítják,
torkodban hideg köd zihál,
görcsbe bénult lábad
jégtáblák merevségében áll.
Pont pontra halmozva
ad rád csatakos ruhát,
egyre több réteget,
ami mind mélyebbre ránt.
Magányod körülfon,
kongó koporsót kínál.
Utad már csak álom,
a hóvihar fogságban tart,
s már hiszed, hogy odavagy,
de lelked zúzmara tükrében
felparázslik a nap.
Chicago, 2006, szeptember 24.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: Arany Ágnes