ahogy halványul az ég
úgy mocorog bennem mindenféle
giz-gaz tettvágy és gondolat
teremtett napra próbálom
ráhúzni saját vajúdásom
mint gyermekre a megkötős sapkát
alattam a kocsik egy irányban mennek
betartva minden szabályt
én néha szoktam tolatni
átvágni záróvonalon
tiltásokat tiltólistát semmibe venni
átgázolva rajtad rajtam
és a végén mindig szörnyedve
magamtól bújok hozzád
mint a Hold a horizonthoz
amikor a túloldalon felkel a nap
mindig has tájékon kezdődik
csak egy csomó ami beléd kövesedik
egy pillanat alatt
majd heréig tolja a gyengülést beléd
és reszkető lábak jelzik vissza
mindenhatóságát
úgy nézlek akár
gyermek az óriáskereket
a koszos és büdös gőzmozdonyt
és unokatestvérek kezében
a dunakavicsot
– szótlanul
hallgatásom nem a dacom
mindinkább szégyenem
mert minden az ami meg nem adatott
még keserűségem sem lehet teljes
a kávé gőze felülírja
ezt a furcsa remember programot
még öt perc
(vagy talán hat)
és helyed az enyém lesz
feszengés nélkül kuporoghatok
takaró alól lesve
mit is tesz velem
a százhuszonkettedik rész
Legutóbbi módosítás: 2014.03.06. @ 11:58 :: Jagos István Róbert