— Mi ez a kacat? — nézte Zsiga a reklámszatyrot, amely tele volt alig használt gyermekruhákkal.
— Jaj, ne már! Ne bántsd, az Annáé, meg a kicsik is kaptak párat. Lesz még játék is — sorolta Zsuzsa boldogan — nem is kell ajándékot venni karácsonyra.
— No, akkor jól állunk! Adj pénzt!
— Italra nem adok! Így is alig marad valami, az a kevés kell a hónap végéig.
Gazsinak összeszűkült a szeme. Zsuzsa ismerte ezt a nézést, ilyenkor üt… ököllel. De most nem fog — gondolta.
Az ablakhoz ment, kinyitotta.
— Úgy merj megütni, hogy kiabálok, mindenki meghallja, megtudják, hogy versz. Becsukatlak, meglátod! — kihajolt az ablakon, hogy lássa lesz-e kinek kiáltani.
Sötét volt, a parkoló felől épp nem jött senki.
A közeli járdán sem álltak beszélgető emberek. Kicsit tétovázott, visszatekintett.
Háttal állt az ablaknak, férje jött felé.
Becsukom — gondolta — s most… most másképpen lesz minden, meg kell változtatnom a történeteket… azért vagyok most itt.
— Ne izélj már! — mondta Gazsi és mellé lépett. Lenézett ő is, aztán egy hirtelen mozdulattal meglökte. Gazsi erős, izmos, szikár ember volt, minden erejét beleadta a mozdulatba.
Zsuzsa érezte a zuhanást, aztán semmi.
Két kíváncsi, kicsi gyerekfej nézett be a szoba ajtaján.
— Kifelé! — kiabált rájuk az apjuk.
Zsuzsa állt a fényben, örökre harminc évesen. Az egyszer már látott arc mosolygott felé.
— Látja asszonyom! — így szokott ez történni, bár keveseknek adatik meg, hogy újra próbálkozzanak, megváltoztatni, amit nem lehet.
Szélesre tárta a kezét és ezzel ajtót nyitott egy másik világba.
Mielőtt belépett volna, Zsuzsa egy pillanatra visszanézett…
Gazsi kezén akkor kattant a bilincs, a nagymama pedig lassan készülődött az iskolába unokáiért.
Egy lépést tett, amikor megállította egy határozott hang:
— Mielőtt a végső helyedre kerülnél, van még pár kérdésem.
Zsuzsa megijedt, hiszen senkit sem látott, hiába nézett a hang irányába, s talán még más félelmei is voltak…
— Emlékszel az első házasságodra?
— Igen.
— Miért mentél hozzá a részeges Antalhoz?
— Szerettem.
— Tudom, és aztán?
— Megismertem Gazsit.
— És megcsaltad vele Antalt.
— Csak egyszer.
— Gazsit hányszor?
Zsuzsa hallgatott, ha lehet még fehérebb lett.
— Szóval, hányszor is?
— Nem tudom… sokszor.
— Mit gondoltál, amikor Gazsi többször is rajtakapott hol ezzel, hol azzal?
— Megbántam mindig és megígértem, hogy soha többé.
— Tudod Zsuzsa, az embereknek hiába adtam sok türelmet, annyi Gazsinak sem jutott, hogy számtalanszor megbocsásson, érted már miért vagy itt?
— Azt hittem véletlen.
— Zsuzsa, nincsenek véletlenek…
Vége
Legutóbbi módosítás: 2014.02.08. @ 17:32 :: Sonkoly Éva