Gyilkos, hideg tél volt – nagyon vártuk a tavaszt
és tudtuk, hogy nem lehet több, már csak pár hónap,
( a macskák is egész bizonyossá tették azt,
hiszen, szinte vég nélkül ’s oly’ vadul párzottak ).
Egyik viharos, szélfútta – hólepte este
( emlékszem; éppen február tizenhárom volt )
a konyhába könyörögte magát a beste
és vádoló szemekkel a lócára vackolt.
Hajnalban egyszerre csak nyávogás ébresztett
( kívülről – belülről is ostrom alatt álltam )
idegeim húrjain hangkarmot éleztek,
hát, felkeltem és az ajtóhoz botorkáltam
szabad utat engedve a ”szerelmeseknek”
( nehogy a macskák faja végleg kipusztuljon,
hogyha már éjnek idején így lelkesednek )
persze, azért jó lenne valamit aludnom.
Én a visszaalvással hadilábon állok
– sírig tartónak tűnt a bosszús forgolódás –
úgy látszott; hiú álommá váltak az álmok
( ’s épp’ e napon – a helyzetem korántsem rózsás ).
Az engedékenységemet magamban szidtam,
( ’s míg a papíron töltőtollam hegye serceg )
rájöttem; nem is macskák keltettek hajnalban,
– hanem a megszokás – és a korai versek.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.13. @ 19:26 :: Schifter Attila
