Kisiskolás koromban történt.
Egyszer a tanórák végeztével olyan gyönyörűen sütött a tavaszi nap, hogy kis csavargásra csábított bennünket, felvégi gyerekeket. Na, nem tettünk nagy kitérőt, csak az egyenes Rákóczi utcát megtoldottuk egy bal kanyarral. Arrafelé ugyanis volt egy elhagyott, régi temető, ami igen-igen sejtelmes világ, a sok buján nőtt bokorral, itt-ott még fellelhető, de már üszkösödő, dőlt fejfával, a tavasz illatozó, vadon virágzó kis növénykéivel. (Ma már házak emelkednek ott, annak a régi temetőnek a helyén.)
Le is dobáltuk a hátitáskát egy kupacba az első sírhalomra, és szétszaladtunk a szélrózsa minden irányába. Úgy terveztük, hogy mindannyian szedünk virágot, hazavisszük édesanyánknak.
Én a szerényen nyíló kék jácintot találtam a legszebbnek, jó nagy marokra valót letéptem, csokorba rendeztem, a hajamban lévő szalaggal még össze is kötöttem, hogy mutatósabb legyen.
Miután már mindünk kezében illatozott csokor, siettünk haza, nehogy szidást kapjunk az elmaradásért.
Félkézzel, üggyel-bajjal benyitottam a kisajtót, boldogan és büszkén nyújtottam át anyukámnak a virágot a szokásos puszi kíséretében. Ő csodálkozott, de látszott rajta, szinte meghatódott, tehát örült neki. Mindjárt keresett is egy befőttes üveget, ami ilyenkor vázaként szolgált, a kannából teletöltötte vízzel, és gyengéden tuszkolta bele a sok virágszárat. Közben megkérdezte:
— Honnan van ez a szép virág, kislányom?
— A régi temetőből! — vágtam rá azonnal. — Ott szedtük a lányokkal. Ha látnád, mennyi gyönyörű virág nyílik ott! — lelkendeztem.
Abban a pillanatban, mintha megfagyott volna a levegő, anyukám szeme szinte szikrákat szórt. Nem tudtam mire vélni, de megszeppentem. Éreztem, valami baj van.
Hát volt is, mert szigorú hangon megszólalt:
— Most azonnal visszaviszed! Hogy képzelted te ezt? Temetőből virágot lopni?!
— Hiszen nem loptam, senkié az már, ott csak elhagyott sírok vannak — mondtam halkan.
— Igen? Arra nem gondoltál, hogy az elhagyott sírok mindegyikében emberek nyugszanak, örök álmot alszanak? Micsoda szégyen, hogy ilyet meg tudtatok tenni! Képesek voltatok letépni a sírokról a nyíló virágot?! — ezt már kétségbeesetten, szinte kiabálva vágta oda, és én valóban kezdtem nagyon szégyellni magam.
Kezembe nyomta a csokrot, és még lódított is rajtam egyet.
— Indulj, egyik lábad itt, a másik ott! Vidd vissza, és tedd a sírokra, amit letéptél onnan! De azonnal!
Égő arccal kullogtam, kezemben a bűnjellel. A temető csendjét csak a méhek zümmögése törte meg lágyan, na meg az én lépéseim, ahogy száraz ágakra tapostam.
Reccsentek, reccsentek, és fülembe dobolták: „lop-tad -a –vi-rá-got, lop-tad -a vi-rá-got”…
Gondolatban bocsánatot kértem az ott nyugvó sok ismeretlentől, és ide-oda lepakolgattam a már kókadozó fejű jácintokat. Hogy biztosan megbocsássanak nekem, még elrebegtem egy Miatyánkot is.
Egy életre belém ivódott, hogy sírokról levenni, leszedni akár egy szál virágot is, szentségtörés. Bűn!
~o~
Ma kinn voltam édesanyámnál a temetőben.
Vittem friss, vágott virágot, nagyon szép most a rózsa a kertünkben.
Vázába rendezgettem, majd kicsit megritkítottam a nyíló petúniákat, letördeltem a felnyúlt, már elvirágzott szárakat.
Akkor vettem észre! Hiányzik az erika virág, amit azért ültettem, mert anyukám mindig nagyon szerette.
Valaki tövestől kiemelte és ellopta.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Fitó Ica
