nem tagadhatom tovább,
a bűn vagyok, én magam,
s mint mindennek,
úgy ennek is, hatalmas ára van.
mert, ha vaskályhákban,
táncot ropnak a rőzselányok,
vörös szoknyájuk után kapkod a kéz,
de markomban elhervadnak a lángok,
nem marad más csak a szürke penész.
koldus hegedűjén negédes a-moll,
csörren a persely, jól zokogok,
még hazug a könnyem, de ha ittam a borból,
szakadt szajhám mohón csókol,
és szikkadt ölén tetvekkel osztozkodok.
munkások, kit régen szolgáknak hívtak,
már fáradtabbak, mint gépben az olaj,
oldalukon állok, s ha tömeggé híznak,
puskacsövekből kiböffent moraj
leszek, mely hófehér ingükbe mar.
mikor el kell számolnom az Úrral,
jót röhögök, lehet utoljára,
mert valami furcsa féreg furdal,
fázom, hiába rajtam az éj kabátja,
ostoba gőgöm azt is rongyosra rágja.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.16. @ 17:11 :: Fövényi Sándor
