Úgy nézi őt emlékezetem,
mintha fényképezőgép keresőjén át,
semmit nem tudok erről a gépről,
régi vagy újabb digitális fajta,
nem izgat se típusa, se márkája,
se filmérzékenység, se záridő,
sem a távolság, sem az exponálás
pillanatában megremegő kéz,
csupán a megörökítés vágya hajt,
csak valóra váltandó igyekezet,
aminek most én adok keretet:
mosolygós, örök apaarc.
Virágzó sárgabarackfa előtt áll,
szőlősorok hátrább, sok éve
kiirtottuk, de lombok szűrik
a fényt, árnyakat tolnak ide-oda,
kivárom a pillanatot, amikor teljes
lesz rajta a Nap arany máza.
A fát nyeste sudaras termőre,
nyáron szánk szélén csorgott le
az érett, ízes, finom sárga lé,
nem kérem: apa, mosolyogj,
kedélye a méheket vonzó virágokhoz
passzolt, magabiztonság sugárzott róla,
mintha örökké tartana az élet,
előhívom a negatívból s kinagyítva, színesben
még hosszú évekig nézegethetem,
mikor már nem lesz ő, mert tudom,
rövid élet adatik neki,
rezzen egy ág – exponáló
mutatóujjam szembesít a lehetetlennel,
de semmi ez, mi eltűnt visszatér,
amíg a fény marad.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.24. @ 14:14 :: dudás sándor
