Karácsony első napja. Kinn már alkonyat, benn a szobában félhomály, csak a karácsonyfa füzérének apró színes izzói világítanak. Nem kapcsolunk lámpát, így meghittebb a hangulat. Együtt a család. Ölemben ül kis boldogságom, két kicsi kezével átfonja nyakamat, magához szorít. Átölelem, puszilgatom. Még engedi, még lehet…
Jó ez a testközelség, arcához érintem arcomat. Érzem szuszogását, finom illatát, kicsi szíve dobogását. Vállamra hajtja szőke fejecskéjét, megsimítom. Most ébredezik a délutáni három órás alvás után. Kimerítette az előző napi Jézuska várás, élete harmadik szentestéjét élte át. Az elsőnél még csak öt hónapos volt. Ő volt akkor az igazi ajándék. Ahogy cseperedik, azt hiszem, évről-évre egyre többet ért ebből a varázslatos ünnepből, amikor fahéj- és fenyőillat költözik otthonunkba.
Szenteste meglestem Botit. Amíg a „Mennyből az angyalt” énekeltük, le sem vette szülei szájáról a tekintetét, ajkával próbálta formálni a dal szövegét. Később, amikor elmélyülten vonatozott vadonatúj játékával, s úgy gondolta, senki sem figyeli, dúdolta a dallamot. Szívemnek ez nagyon kedves ajándék volt. Egy szemfüles nagymama mindent észrevesz.
— Jó lenne, ha most megállna az idő, és sosem múlna el ez a nap! Jó lenne, ha ebből a nyugalomból megőriznénk és tartalékolnánk a hétköznapokra is! Olyan jó együtt lenni, egymásnak örülni! — nézek körbe kis családomra. Azt hiszem, hasonló gondolatok járhatnak fejükben is. — Néhány napig nincs korai kelés, reggeli rohanás, napi gondok, munkahelyi csatározás. Most nyugalom, vidámság, békesség van. Jó lenne, ha ez az állapot sosem érne véget!
— „Nói” mama, „Toi” eszi „mandi” — rázogat Boti, s már fogja is a kezem és húz ki a konyhába. Pillanatok alatt felocsúdok ábrándozásomból. Nincs itt az ideje, majd, ha egyedül leszek.
Micsoda öröm, hogy már így beszél, nem kell kitalálni a gondolatait. A gyümölcskosárból kiveszek három mandarint. Kezdem pucolni, de Boti rám szól:
— Nem, „Toi”! — Nem, „Toi”! — ez azt jelenti, hogy ő akarja megpucolni. Nyújtom felé a mandarinokat. Kis zsákmányával örömittasan siet vissza a nappaliba.
Anyja ölébe rakja, majd egyenként pucolja, s tömi szájába a gyümölcsöt. Odasétál a karácsonyfához, a „faf” tetején hófehér kitárt szárnyú horgolt angyalka. Ezt kis unokám naponta többször megnézi. Bizonyára nagyon tetszik neki. Körbejárja a karácsonyfát, ahogy nevezi a „kafacsát”. Nem nyúl a díszekhez, csak csodálja. Megtanulta, hogy csak együtt nézhetjük meg. Kínálom szaloncukorral is, belemarkol a szaloncukrokkal megrakott tálba, s viszi a zsákmányt anyukájának és apukájának, majd jön a következő adagért. Rám néz, majd így szól:
— Toi nem eszi „kucor” — ingatja kis okos fejét és néz rám őszinte, csupa szív, ragyogó két és fél éves gyermektekintetével.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.06. @ 17:32 :: Szulimán Eleonóra
