15.
Alig melegedett meg a takaró alatt, amikor ismét megszólalt a telefon.
— Mi a fene van ma, hogy ekkora a forgalom? Vasárnap elviekben az egyetlen pihenőnapom, és erre mindenki most akar hívogatni minket.
— Ne morogj, majd én felveszem.
— Margit kótyagosan botorkált oda a telefonhoz.
— Bocsáss meg a korai zavarásért — anyósa ijedt hangját ismerte fel —, baj van Vicussal. Már este is nyűgösködött, most már órák óta nyúz minket, fáj a füle és nem hall rendesen. Be kéne vinni a kórházba. Szólj Jánosnak és minél hamarabb gyertek ide. Már akartunk volna indulni a kórházba, de mégiscsak János az orvos. Vasárnap az ügyeleteken ezeregy ember várakozik, és ha nem ismerős orvoshoz kerülsz…
Margit ezek hallatán pillanatok alatt magához tért.
— Azonnal indulunk. Különbben is fent vagyunk már.
Indult felkelteni Jánost, aki persze mégsem tudott visszaaludni, és éppen a fürdőszobába tapogatózott álmosan.
— Siess a készülődéssel. Most telefonált anyád, hogy Vicus beteg, be kellene vinni a kórházba. A füle fáj és nyűgös.
— Miért nem vitték be ők? Tudhatnák, hogy vasárnap van, pihenni szeretnék.
— Bocs, de nem a mi gyerekünk véletlenül? Ők pusztán a nagyszülei. Ha kimászol a fürdőből és beengedsz tusolni, akkor én már indulok is. A szüleid azért nem mentek még el vele, mert vasárnap van és az ügyeletről úgyis elzavarnák egy fájdalomcsillapítóval. Hétfőn meg mehetnénk vissza a szakrendelésre. Orvos vagy, neked vannak kapcsolataid, hogy megnézzék azonnal.
— Mit segít az, hogy orvos vagyok? Nem szakterületem, mert sebész vagyok. Kapcsolataim nekem? Egy olyan van, akit ismerek és valóban szaktekintély: Dr. Groó. Szépséghibái vannnak a dolognak. Az első, hogy évek óta nem láttam, nem beszéltem vele. A második: legjobb tudomásom szerint a Kútvölgyiben, a volt pártkórházban volt osztályvezető főorvos. Magyarán nem tudom, most hol lehetne elérni.
— Van telefonkönyv, tudakozó…
— Ilyen alapon, a computeren is megnézhetném, ha beverem a google keresőbe — hadarta öltözködés közben —, de az sok idő, és azt nem tudja megmondani egyik sem, hogy vasárnap hol tartózkodik éppen. Elképzelhető, hogy ügyeletes, de ahhoz kellene tudni, melyik kórházban. Szóval! Vita lezárva most azonnal cselekedni kell. A legtöbb, amit tenni tudunk, hogy azonnal berohanunk vele az Üllői útra, a Klinikára. Ott van ügyelet, és nem fogom tűrni, hogy elküldjenek egy fájdalomcsillapítóval.
Taxit intettek le, és amikor megérkeztek, Vicust nagyon rossz állapotban találták. Nagyanyja meleg teát próbált belediktálni, de eredménytelenül. A fülét fogta kis kezecskéjével és keservesen sírt.
— Már beadtam neki egy Kalmopyrint — mondta a gondos nagyanyó —, mást nem mertem. Láza még nincsen, mértem.
— Pakoljátok gyorsan össze. Apus, add ide a kocsi kulcsot. Rohanunk a Klinikára.
— Megyünk mi is!
— Annak semmi értelme. Elegen leszünk ott mi is. Ha végeztünk, és nem tartják bent a kórházban, ide jövünk úgyis vissza.
Az elutasító válasznak nem nagyon örültek a nagyszülők, ám nem mutattak ki érzéseiket. Vasárnap ellenére az utak már benépesültek. Szinte lépésben tudtak csak araszolni. A Klinikánál meg nem találtak szabad parkolót.
— Ne körözzünk itt tovább! Fogd Vicust, és menj vele előre. Én itt várakozok a kocsiban. Majd csak megürül egy parkoló, utána megyek utánad.
A Klinika ügyeletén, sokan várakoztak. Margit, karján a gyerekkel beállt a sorba.
— Menjen csak nyugodtan elénk — mondták többen. — Szegénykének nagy fájdalmai vannak.
— Köszönöm a kedvességüket.
Előre ment és beadta a szükséges papírokat az ápolónőnek.
— Sokan vannak még előttünk? Ha lehetne, próbáljon meg kicsit előbbre venni minket. Láthatta, a többi beteg szinte azonnal átengedte a helyét.
— A gyerekek elsőbbséget élveznek nálunk. Van maguk előtt két páciens. Nem hiszem, hogy sokat kellene várakozniuk. Üljenek le, majd szólítom önöket.
Margit hálás tekintettel nézett az ápolónőre, meg a várakozó betegekre, amikor helyet foglalt a köztük. Hirtelen belehasított egy felismerés:
„Alig voltam anya. Reggelente ugyan én vittem el az oviba, meg este haza, de ezzel ki is merült minden anyai tudományom. Szombaton a háztartás, bevásárlás, és vasárnap meg vagy János szülei, vagy anyám pesztrálták. Néha-néha — ha Jánosnak is volt ideje —, közös kirándulás. Ó, milyen kevés ez! Váltóztatnom kell… Nem hagyhatom abba sem a munkát, sem a nyelvtanulást, de jobban be kell osszam az időmet, hogy több időt tudjak neki szentelni.”
Közben megérkezett János is.
— Már bevették a papírjainkat, és ketten voltak csak előttünk. Gyere, ülj ide mellém, hamarosan sorra fogunk kerülni.
János nem ült le. Mint egy éhes oroszlán, fel és alá járkált a váróhelyiségben. Margit hiába próbálta jelbeszéddel rávenni, hogy hagyja ezt abba. Észre sem vette. Nyílt a rendelő ajtaja, egy fiúcska jött ki családjával. Látszott rajta, hogy meggyötörhették bent, mert arcán még ott voltak a könnyei, ám már némi megkönnyebbülés, sőt vidámság is látszott rajta.
Az ápolónő intett Margitéknak, hogy menjenek be, ők következnek. A kis Éva anyja karjában hirtelen szívszaggató sírásba kezdett. Mint aki közelgő „veszélyt” érez.
