Suttogva engedj el, mintha
lenne még a szobában valaki,
hogy csak én halljam, mikor
szerelmes szavaid béklyójából eloldozol.
Suttogd azt, hogy messzire vigyen
hajlott hátán az ég.
Súgd, csak súgd, most már elég
és helyettem a semmi legyen.
Kiáltsd harsogva, mint az orkán,
menjek tőled távol, és
akadjak meg a pokol torkán.
Nem kell több ölelés.
Mondj igazat! Még maradjak,
búgj ragacsos, édes szavakat.
Ígérj boldogságot, szép holnapot
és magamtól leszek ismét rabod.
Surranjanak szavaid, mint a kötél,
ami akasztáskor a nyakhoz ér,
hogy újra szerelmed bitóján álljak,
érted az örök halálra várjak.
