Bányai Tamás : A hatodik kapitány

Nyomtatás

A folyami hajóknak csak a keskeny Kis-Duna-ág maradt. A hajótulajdonos társaságok ma már nem tiltakoznak ez ellen. Más választásuk nem lévén, belenyugodtak. Hajóik így is eljutnak célponttól célpontig. A Magyar Királynő viszont még mindig áll. Ugyanott, ahol vízre eresztették harmincöt évvel ezelőtt.

Nem állíthatjuk, hogy a tervezők, a kivitelezők, a finanszírozó bankok szakemberei annak idején nem kalkuláltak bizonyos elvárható nehézségekkel. Dehogynem. Azt azonban még ők sem sejthették, hogy a nehézségek egyenes arányban lesznek majd a vállalkozással, amely méreteivel már akkor világszenzációnak bizonyult, amikor megálmodták. Igaz, abban az időben még kommunista megalomániának bélyegezték az egészet, ám a rosszmájúaknak mégsem volt igazuk, mert megvalósítására már csak a kommunizmus bukása után kerülhetett sor.

Ez volt a hajógyári sziget utolsó nagy produkciója.

A Magyar Királynő.

Hossza majdnem egyenlő a Margit-szigetével. Szélességét úgy méretezték, hogy a Gellért-hegynél beszűkülő Duna-mederben is elférjen. Magassága nyolc emelet. Mélysége érdekes. Hogy ne merüljön három méternél mélyebbre a vízszint alá, alsó tartályait héliummal töltötték fel. Ezek a tartályok precíziósan vannak szabályozva, túltöltés még véletlenül sem fordulhat elő, a hajó tehát semmiképpen nem fog a levegőbe emelkedni. Marad a vízen.

Az utasok — bár most már nyugodtan mondhatjuk: lakók — szórakozásáról két színház, három mozi, négy sztriptíz-bár, öt kuglipálya; élelmezéséről hat élelmiszer raktár, hét mesterszakács, nyolc kukta, kilenc mosogatólány és tíz pincér; testi és lelki épségéről tizenegy biztonsági őr, egy tucat segédrendőr; éjszakai nyugalmáról az alvó város gondoskodik. Ezek munkájának irányítója természetesen a kapitány. Immár a hatodik.

De ne vágjunk a dolgok elébe.

Pesszimisták szerint már a kezdet sem volt biztató. Az első (s ki tudja, hogy nem az utolsó is egyben, hiszen nem láthatunk a jövőbe) magyar luxus óceánjáró avatási ünnepére hiába rendeztek — a leghíresebb zenekarok, üvöltő és randalírozó tömeg, vásári mutatványosok és ajándékárusok részvételével — addig még soha nem látott népünnepélyt, a bonyodalmak már akkor elkezdődtek. Elsőnek — ugye még emlékeznek rá — a Törley pezsgővel. A felszentelésre szánt üveg helyett a hajó oldalának egy darabja tört össze. Igaz, ez egyetlen perccel sem hátráltatta a hajó vízrebocsátását, mégis, a borúlátók már akkor baljós hangokat hallattak. S mintha őket akarná igazolni a sors, a vízrebocsátás többszáz embert fosztott meg lakásától. A hatalmas hajó vízkiszorításának köszönhetően a hajógyári szigettel szemközti lakónegyed házait ugyanis egy cunami-szerű vízáradat öntötte el. Szerencsére a hajón volt elegendő hely otthont biztosítani a hajlékukat vesztett bérlők és tulajdonosok számára. Ebből aztán nem is lett nagyobb botrány.

Hanem az igazi nehézségek csak ezt követően emelkedtek a hajó útjába.

Az eredeti tervek szerint átmenetileg lebontották volna előbb az Árpád, aztán a Margit hidat, majd sorjában a többi hidat is, hogy a nyolcemeletes hajó megkezdhesse tervezett világkörüli útját. Az Árpád híd bontási munkálataihoz már hozzá is fogtak, amikor hajbakapott a két kerület önkormányzata. Nem a költségekről van szó, hangoztatták mind a budai, mind a pesti oldalon, azt állja az óceánjárót finanszírozó korlátolt felelőtlenségű társaság, hanem a közlekedés struktúrájáról. A Margit-sziget bármelyik oldaláról is bontják le átmenetileg a hidat, azon az oldalon a Margit híd felé terelt forgalomban kihúzhatatlan dugó keletkezik. Valaki ugyan felvetette, erre a néhány napra engedélyezhetnék a Margit-szigeti járműforgalmat, de rögtön meg volt az ellenvetés: ha a sziget pesti oldalán bontják le a hídszakaszt, a forgalmi dugó a pesti oldalon keletkezik, onnan viszont, éppen a híd hiánya miatt, nem lehet a Margit-szigetre terelni a forgalmat, és fordítva. A két kerület honatyái képtelenek voltak megegyezni. A vita időközben nemzetközi síkra is átterelődött.

A belgrádi Duna hidat ugyanis darabokra szedték, ne akkor kelljen ezzel vesződni, amikor az óceánjáró odaér. Belgrád eldugult, mint a felszálló repülőgép utasainak füle, s a mai napig sem tudják, mitévők legyenek. Összeszereljék-e újra a hidat vagy várjanak? A pesti tizenharmadik és a budai harmadik kerület önérzetes vezérei türelemre intették a szerb fővárost, ennek ellenére a szerbek kártérítést követelnek.

Az óceánjáró áll, az idő halad.

Az elmúlt évek során öt ember váltotta egymást a hajó kormánykerekénél. Csertelen Alfréd a hatodik.

A tagbaszakadt, Karib-tengeri kalózokra még elvétve sem emlékeztető középkorú férfi magabiztosan lovagolt a parancsnoki hídra. Fehér lovon. A mendemonda szerint babonából. A főgépész ezt azzal magyarázza, hogy Horthy tengernagy is fehér lovon vette birtokba Budapestet, s ő már azt megelőzően látta a tengert. A kapitány abban bízik, ezek után ő is meglátja majd a végtelen vizet, mert eddig csak a Balatont látta. Rosszakarói hiába vetik ezt szemére, nincs ezzel semmi baj. Egy magyar hajóskapitány először a magyar tengert ismerje meg, az ott szerzett tapasztalatokat majd viheti magával az óceánra. Az előző kapitány esetében senki sem kifogásolta, hogy ő is akkor látott sós vizet először, amikor Londonba szegődött egy temzei sétahajóra, s kompon kelt át a csatornán.

Olyan angyal még nem szállt a földre, akire kezdetben ne tekintettek volna ferde szemmel, s ne áskálódtak volna ellene. Nem volt ez másként Csertelen Alfréd esetében sem. Nincs elég tapasztalata, mondták, akik meg akarták vétózni az új kapitány kinevezését. Őket még sikerült gyorsan leszerelni, mert bebizonyosodott, hogy Csertelen Alfréd szülei kukoricatermeléssel foglalkoztak, s a kapitány a tengeriföldön töltötte gyermekkora javarészét.

Keményebb diónak bizonyult diplomájának elfogadtatása.

Nem volt elég a brit tengerészeti akadémia hetvenhét szebbnél szebb pecsétje, a rosszakarók belekötöttek a diploma megszerzésének módjába. Állításuk szerint a kapitány egy, a családi házuk padlásán már évtizedek óta porosodó, és Nelson admirálist életnagyságban ábrázoló olajfestményért cserébe kapta a szóban forgó okiratot. Az akadékoskodás csak akkor szűnt meg, amikor a brit királyi tengerészet illetékesei hiteles papírokkal támasztották alá a csere lefolyásának jogilag megtámadhatatlan voltát.

Csertelen Alfréd hajóskapitány csak ezek után vehette kézbe a Magyar Királynő további sorsát.

Először a főnökeinél puhatolózott, tisztázni hatáskörét. Tudni akarta, meddig mehet el. Közölték vele, bizonyos határokon belül messzire, csak rajta múlik, túljut-e a hajó az Árpád hídon.

A kapott választól megnyugodva a híd lebontását kezdte szorgalmazni. Napokon keresztül tárgyalt a két érintett kerület vezetőivel. Eredménytelenül. Ekkor javasolta neki a hajógépész, használjon kenőolajat.

Amikor fel akarta hozatni az összes kenőolajat a gépházból, a gépész kinevette.

— Nem úgy gondoltam én a kenőolajat — mondta a motorok nagy szakértője. — Pénzt kell adni a városatyáknak.

— De hiszen ez megvesztegetés! — csattant fel Csertelen Alfréd. A hajógépész kedvenc beosztottja volt, s úgy érezte, most nagyot csalódott benne.

— Gondolkodjon, kapitány úr! — makacskodott a gépész. — Azoknak az embereknek ott az önkormányzatnál rengeteg dolguk van. Vállukat terheli egy egész kerület minden gondja-baja. Egyik fontosabb, mint a másik. Sokszor még maguk sem tudják, melyikbe fogjanak. Nem könnyű a helyzetük. Viszont, ha valaki valamilyen formában ösztökéli őket… Mert nekik végül is mindegy melyiket helyezik előre.

— Ajánljak tehát pénzt nekik? — kérdezte a kapitány még mindig kétkedve.

— Igen — felelte a gépész.

Újabb akadály jelentett, hogy főnökei közölték Csertelen Alfréddal, mivel szabad kezet kapott, a pénzt is neki kell előteremteni.

A hajónaplót böngészve rájött, az óceánjáró látogatottsága évről évre csökkent. Az érdeklődést kell felgerjeszteni, gondolta a kapitány, az hozza a pénzt.

A filmeseknek megengedte egy tengeri katasztrófafilmnek a hajón történő forgatását. Ennek fejében azok vállalták egy túrafilm elkészítését. A hajón csak a belső jelenteket vették fel, a külsőkhöz hiányzott a tenger, ahova ezért az egész stábnak el kellett utazni. Végig a Dunán, a Fekete tengerig. Útjuk során készített felvételekből hozták létre a virtuális túrát.

A luxus liner mindhárom mozijában ez lett a fő attrakció. A nézők kényelmes fotelekből, szolgálatkész pincérek társaságában követték a hajó útját a hajógyári szigettől egészen a Bermuda háromszögig, ahol is megszakadt az adás. Hogy a nézőknek ne okozzon csalódást, Csertelen Alfréd elhallgatta ennek igazi okát, miszerint a rendező ott lett tengeribeteg, s ezért hazarendelte az egész stábot. Rejtély csak az volt, mitől kapott a rendező hányingert, amikor a forgatás teljes idejét egy bermudai kocsmában töltötte, ahol még vizet sem látott.

Ennek persze már semmi köze sincs a Magyar Királynő és Csertelen Alfréd hajóskapitány történetéhez, így jobb, ha visszatérünk az eredeti mederbe.

A három mozitermet tehát minden nap zsúfolásig megtöltötték. A két színházi teremmel is kellett valamit csinálni.

Csertelen kapitány gyors számvetést követően rájött, a színdarabok önmagukban nem bizonyulnak kifizetődő vállalkozásnak. A színészeknek gázsi kell, a díszletek és kellékek egy vagyonba kerülnek, a színdarabok csak akkor hoznának hasznot, ha olyan borsos jegyárakat állapítanak meg, amit még a leglelkesebb és leggazdagabb teáter rajongók is csak vonakodva fizetnének ki.

Megint a gépész sietetett a kapitány segítségére.

— A kultúra csak úgy működik — mondta a gépház főnöke —, ha patrónusokat szerzünk hozzá.

Így került Csertelen Alfréd a McDonalds étteremhálózat igazgatója elé, akinek ékes szavakkal ecsetelte elképzelését. Az igazgató hajlandónak bizonyult a mecénás szerepére, azzal a kikötéssel, hogy a kapitány szerezzen rendezőt az egyik leghíresebb Shakespeare darab, a McBeth színreviteléhez. Akadt is egy frusztrált rendező, akinek zseniális, ám egészen újszerű elképzeléseivel egyetlen színigazgató sem értett egyet, s ebből kifolyólag éppen munka és megbízatás nélkül ténfergett a városban. A kapitány nem korlátozta őt fantáziájának kibontakozásában, s a darab óriási siker lett, amiben nagy érdeme volt az étteremhálózat igazgatójának is. Anyagi támogatásával nem csupán a színrevitelt tette lehetővé, de ő találta ki a tojásos hamburgert, amit a pincérek Hamlettként szolgáltak fel a nézőtér asztalainál. A Hamlett rövid időn belül a bédekkerekben is helyet kapott, mint a McDonalds és a magyar gasztronómiai hagyományok legkiválóbb ötvözete.

A pénz immár nem jelentett akadályt, Csertelen Alfréd ismét leülhetett tárgyalni a kerületi honatyákkal. Némi puhatolózás után úgy vélte, legcélszerűbb a pesti oldalon kezdeni. A tizenharmadik kerületi önkormányzat liberális kézben volt, és alkalmazkodó képességük révén a liberálisokkal mindig könnyebb szót érteni. A konzervatívok — azaz a budai kerület teljes vezetősége — mindig is jobban ragaszkodtak helyesnek és követendőnek vélt elveikhez, minek folytán sohasem ismerték a rugalmasságot.

A színház és mozitermek teljes bevétele meggyőzte az angyalföldi polgármestert az ügy halaszthatatlanságáról. Azonnal belátta, az óceánjáró útnak indítása nemcsak kerületi, de nemzeti érdek is. Hajtóerőt adott neki az önös érdek is, hiszen amennyiben sikerül elhárítani a hajó útjából az első akadályt, úgy nevét még a nemzeti nagyok közé is bejegyzik.

Csertelen Alfréd a világ legboldogabb embere volt. Úgy érezte, véghez viheti azt, ami az előző öt kapitánynak nem sikerült.

S valóban, meg is kezdődtek az Árpád híd pesti hídszakasza elbontásának előkészületei. A bontócégek az ügy érdekében teljesen önzetlenül vállalták a többmillós hasznot hozó munka gyors kivitelezését.

Csertelen Alfréd hajóskapitány, a tengeriföldek békés cápája, egy valamit mégis kihagyott a számításból. Történetesen az önkormányzati választást. Azon kívül a nép alkalmazkodásra való képtelenségét. Angyalföld és Újlipótváros szűklátókörű lakói már a kezdet kezdetén tiltakoztak a hídlezárás okozta torlódások miatt, s e tiltakozás kézzel fogható eredménye lett az új, konzervatív polgármester, akinek első dolga volt felülvizsgálni liberális elődje működését. A hídszakasz elbontásáról úgy vélte, noha keresztülvihető, mégis visszaélés lenne választói bizalmával, ha engedné folytatni a munkát. A szavazókat nem lehet és nem szabad becsapni, márpedig ő korteshadjárata alatt többször is ígéretet tett a tarthatatlan állapotok megszüntetésére. Amikor még azt is felvetette, hogy a híd helyett az óceánjárót kellene darabokra szedni, Csertelen Alfréd búskomor lett. Még csak hagyján, hogy hetek-hónapok áldozatos munkája veszendőbe ment, hanem dédelgetett álma is szertefoszlani látszott.

Ámde Csertelen Alfrédet olyan fából faragták, amire azt szokták mondani: szakadjon rá a nehézség. Merthogy elbírja. A búskomorság nem is tartott sokáig, harci kedvét visszahozta egy nagy adag rumnak álcázott szíverősítő is.

— Lássuk akkor a másik oldalt — határozta el magát.

Az előadásoknak óriási sikere volt. A mozilátogatók élvezték a kalandos és minden kényelemmel ellátott virtuális hajóutat, a színházi nézők pedig legalább annyira megkedvelték McBeth drámáját, mint a McDonalds éttermeket. Naponta többezer Hamlett fogyott, és nemcsak reggelire. Pénz tehát volt bőven.

Csakhogy konzervatív politikust nem lehet olyan kerek-perec megolajozni, mint egy liberális világnézetűt. Viszont jó dolog a főgépész a háznál.

— A régi magyar értékekre kell hivatkozni — tanácsolta gépház ura. — A Magyar Királynő is ilyen, hiszen már harmincöt éve vesztegel a Dunán. Ez persze nem elég. A pénzből alapítványt kell létesíteni az összes eddigi magyar királynő emlékére. Az alapítványt kezelje a harmadik kerületi önkormányzat. Egy-két szobrot talán még Mária Teréziáról is csináltatnak, a többit csak bízza rájuk. Dörzsölt politikusok, ők is tudják kezelni a pénzt.

Az óbudai honatyáknak nagyon tetszett az ötlet. A polgármester rögtön szóbahozta, hogy nagynénje telkén állhatott valamikor az a sátor, amelyikben Izabella királynő a porta védelmébe ajánlotta a csecsemő János Zsigmondot. Ez a királynői előrelátás megérdemli a kései utódok tiszteletét, ezért már korábban is tervbe vett egy, a nagynéni telkén felállítandó emlékművet. A polgármester azt is megígérte, hogy a többi királynőről sem fognak elfeledkezni, amit Csertelen Alfréd, nem is alaptalanul, a hajójára vonatkoztatott.

Őt, talán eléggé el nem ítélhető módon, csak egyetlen magyar királynő sorsa érdekelte, ez pedig mozdulatlan hajója volt. Türelmetlenül várta a pillanatot, amikor a hajógépésznek kiadhatja parancsát az indulásra.

Csakhogy ígéret ide, ígéret oda, minden nagyon lassan haladt. A budai oldalon nem csupán a szűk utcák — mint a Duna balpartján —, de a hegyek is akadályai voltak a nagyobb forgalomnak. Hiába hirdették az önkormányzatnál, mennyire egészséges a hegyi levegő, no meg mennyivel jobb a kilátás a városra a Rózsadombról, mint az Árpád fejedelem útjáról, a makacs autósok mindenáron el akarták kerülni a hegyi utakat.

Hiába bízott a kapitány az önkormányzat konzervatív vezetőiben, az időt ő sem tudta kijátszani. A halál leheletét hozó hideg északi szél eddig még minden vén tengeri rókát levett a lábáról, s ez alól Csertelen Alfréd sem lehetett kivétel.

Úgy-ahogy beletörődött sorsába, bár nem könnyű szívvel, s hajlandónak bizonyult átadni hajóját a hetedik kapitánynak, abban a nem titkolt reményben, hogy az majd ott folytatja, ahol ő abbahagyta. Mindazonáltal a kíváncsiság csak nem hagyta őt nyugodni. Legalább annyit szeretett volna megtudni, mégis mikor indulhat útjára a Magyar Királynő, ha már az ő idejében nem is. Szívesebben válik meg a földi léttől egy biztos dátum tudatában.

Ennek érdekében előkerítette a legjobb és leghitelesebbnek vélt jósnőt.

Mialatt a jósnő mereven a gömbjébe bámult, Csertelen Alfréd izgatottan várta a választ. A jósnő hosszú óráknak tűnő várakoztatás után nyitotta szóra a száját:

— Kettőezerkilencvenöt május tizenhetedike a nevezetes dátum — mondta fakó hangján.

A kapitány, aki mindezidáig váltig bizakodott a nagy esemény korábbi megvalósulásában, lemondó érdeklődéssel, csupán csak illemből kérdezte meg:

— És miért pont akkor?

— Abban az évben olyan hatalmas lesz a tavaszi áradás — felelte a jósnő —, hogy a Duna vize méterekkel a hidak fölé emelkedik majd, s a Magyar Királynő a hidak felett akadálymentesen csoroghat le a Vaskapuig.

— És azon túl? — érdeklődött a kapitány.

— Azon túl nem terjed a gömböm — vetette oda közömbösen a jósnő, mint akit az égvilágon semmi sem érdekel, ami nem fér bele kicsinyes gömbjébe.