dudás sándor : Kilátó

Nyomtatás

A versre-készség olyan,

mintha a zsebkendő

mind a négy sarka csomózva lenne,

hogy el ne feledd.              

A téma

az utcán hever,

a réten virágzik,

a széllel száguld –

csak bele kell fészkelni magad,

mintha semmi bajod,

semmi problémád

nem lenne enélkül.

Nem kell nagy képzelőerő,

tudni, kihez szólsz:

aki csekkeket fizet,

aki gépkocsit vezetve mobilt emel füléhez,

aki a helyi járaton

véletlenül tyúkszemedre lép,

aki egy padon napfürdőzve

könyvet olvas,

egy szóval többé-kevésbé

olyan, mint te,

könnyű szót érteni vele.

Légy bátor, valld be,

a szabály,

mióta ritmust, rímet ismer a világ

annyi dallam, 

zene, kakofónia jött létre,

hogy a forma-tételt nyugodtan feledheted.

Hiába tagadnád:

Homérosz mintha most regélne,

Petrarca ma is kedveséhez dalol,

Shakespeare még milyen fiatalos,

Weöres az önmagán túli változatokban

is mester –

a sokszáz, többezer

futó gondolatban említett

Időtlenültről  

méltán csodálattal szólhatsz.        

Műveik

megbiztattak,

önmagad tévútjára vezettek,

kitartást, példát kínáltak

vagy egyéb módon

hatottak rád mélyen.

Légy tisztában azzal,

hogy mióta a körülötte

száguldó Föld nevű bolygón élünk,              

nincs új a Nap alatt.

Ha megírtad,

ami feszített, égetett, lázított,

beléd tévedt fülemileként

Istennek se hagyott nyugton –

jogos elégedettség tölt el,

hiszen nem volt mit elfelejteni,

nem volt kiért-miért megírni,

nem váltottad meg vele

sem önmagad, sem a világot,

a mű mindezek ellenére

vagy éppen ezért,

megszületett,

jólsikerültnek mondható,

de ami legfőbb:

megfeleltél

egy benned felhalmozódott

ismeretlen várakozásnak.