Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás–tengeren is, meg az Üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy király. Ennek a királynak volt egy iciri-piciri leánykája. Olyan pöttöm volt, mint egy cinegemadár. Édesapja, akármit is csinált, a királykisasszony nem nőtt meg. Pedig a világ leghíresebb tudósait, professzorait hozatta a várba, akik kipróbáltak mindenféle gyógymódot. Felírtak neki csodapirulákat, még békalábból is főzettek teát a kisasszonynak, de hiába, nem nőtt nagyobbra.
Búsult is miatta az apja. Mi lesz így leánykájából, ha eladósorba kerül? Ki fogja feleségül venni? Mindent megadott volna, ha leánya ugyanolyan lett volna, mint kortársai, a környék herceg- és grófkisasszonyai. Különben a királylány nagyon szemrevaló fruska volt. Szépségben mindenkit lepipált, csak hát a termete…
A király félelmei valóra váltak, amikor eljött az idő, hogy férjet találjon neki. Jöttek is a kérők daliásnál daliásabb vitézek és legények, de amikor meglátták a pindurka leánykát, mind a hátát mutatta a királynak. Hiába ígért nekik a lány apja aranyat, ezüstöt, sőt még a fele királyságot is ráadásnak, a kérőknek elment a kedvük a házasságtól.
Ezek után nagy elkeseredés telepedett a vár vastag falai közé, mindenki sírt és szomorkodott. Főleg a király lógatta az orrát. Senki sem tudta megvigasztalni. Nem evett, nem ivott. Szakácsa minden nap újabb és újabb finomságokat talált ki számára, de azok mind egy szálig érintetlenül maradtak az asztalon. Csak a környék kutyái jártak jól, mert ők kapták meg a nyálcsordító falatokat. Félő volt, ha így megy tovább, elfogy a király, és az ország koronás fő nélkül marad. Megijedtek a várban levők, de még a falvak lakói is. Mi lesz velük, ha jó királyuk meghal? Ilyen jó és igazságos királyt egykönnyen nem találnak… Ezért összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.
A várhoz közeli erdőben élt egy anyóka. Öreg volt, még maga sem tudta, hány éves. Ő javasolta, beszéljenek az erdő közepén lévő hatalmas tölgy odvában lakó manóval, vegye az el feleségül a királykisasszonyt. Az ötlet tetszett mindenkinek, és a falu legerősebb férfiúja a lópatkoló kovács megígérte, hogy felkeresi a manót.
Amint éppen készülődött útra kelni, kicsinyke fia Gergő megkérdezte:
— Édesapám, hová viszi azt a nagy tarisznyát teli elemózsiával és itókával?
Apja részletesen elmagyarázta neki, milyen küldetésre vállalkozott. Erre a fiúcska így szólt:
— Hadd menjek el én ahhoz a manóhoz! Talán kendedtől megijed és elszalad, és akkor bottal ütheti a nyomát. Én mégiscsak aprócska ember vagyok, hátha jobban meg tudom értetni magam őkelmével.
Ezen a kovács elgondolkodott.
— Fiam, hiszen a nagy tarisznya lehúzza a vállad, még a kapuig sem érnél vele. Nem való neked követnek menni. Még jó pár szilvás gombócot meg kell enned, hogy ilyesmire vállalkozhass!
De Gergő addig–addig beszélt, míg édesapja beleegyezett, és nyakába akasztotta a tarisznyát. Az erős lópatkoló kovács azt hitte, hogy a tarisznya felborítja a fiát, és már nyúlt is feléje, hogy elkapja, de az olyan magabiztosan állt a lábán, hogy öröm volt nézni. Úgy futott a nagy súllyal az erdő felé, mint a nyúl.
Messze volt az erdő közepe, ahol a nagy tölgy állt. Gergő három éjjel, három nap ment megállás nélkül. A negyedik nap reggelére úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie egy kidőlt fa törzsére pihenni és falni keveset.
Amint elővette a tarisznyából a finom cipót, remegős szalonnát és vöröshagymát, egyszer csak egy egér jelent meg a lábánál. Enni kért:
— Legényke, szánjál meg egy kevés harapnivalóval! Már napok óta nem ettem. Ha nem segítesz rajtam, elpusztulok.
— El ne pusztulj, te! — mondta neki Gergő, és vágott neki egy szelet kenyeret és szalonnát.
Az egér jóízűen elfogyasztotta az eléje rakott ennivalót, majd így szólt a fiúhoz:
— Jó tett helyébe jót várj! Amiért enni adtál, kapsz tőlem egy apró kavicsot. Jól őrizd meg! Csak akkor vedd elő, ha bajba kerülsz. Akkor dörzsöld meg, s a többit majd meglátod…
Gergő a tarisznyája mélyére süllyesztette a kavicsot, és miután ő is falt valamit, folytatta az útját. Sokáig ment, mire elérte az erdő közepét, de sehol nem találta a nagy tölgyet. Hiába nézett jobbra, nézett balra, a fa nem volt sehol. Mindenféle fa állt ott, csak a tölgy hiányzott. Nem értette a dolgot. Amint ott az erdő közepén jött–ment, eszébe jutott az egér kavicsa. Elővette és megdörzsölte, ahogyan kellett. S lássatok csodát, abban a minutában megjelent az egér…
— Mit parancsolsz, kedves gazdám? — kérdezte.
— Nem találom a nagy tölgyet, amiben a manó lakik.
— Nem is találhatod, mert ez a fa nem az ég felé nő, hanem lefelé, a földbe — nevette el magát. — Gyere, megmutatom, hol van a lejárat!
Az egér elvezette Gergőt arra a helyre, ahol e fura fa gyökerei kilógtak a földből. A legvastagabbat megbillentette, és nem telt bele egy pillanat, előttük volt a kilencvenkilenc lépcsős lejárat.
— Ide én nem mehetek veled, mert a manó macskája azonnal elkapna és megenne. Egyedül kell lemenned. Járj szerencsével! — búcsúzott el tőle a kicsi állat.
Gergő nem tétovázott, gyors léptekkel haladt lefelé. Amint leért, meg is látta a manót, aki éppen a macskáját simogatta. Azonmód elmondta neki jövetele célját. A kérés tetszett a kiszemelt vőlegénynek, hiszen a királykisasszony is olyan aprócska volt, mint ő. Miért ne házasodna meg, végül még király is lehet belőle… Elfogadta az ajánlatot, de mielőtt elindultak volna, arra kérte Gergőt, hogy meséljen mátkájáról.
A fiúcska egyszer látta a királykisasszonyt, és akkor igen megtetszett neki. Ahogy most mesélt a manónak egyre jobban felfrissültek benne az emlékek, és váratlanul azt vette észre magán, hogy beleszeretett a királykisasszonyba. Vétek lenne, ha ez a kis földalatti manó lenne a férje… Ki kellett találnia valamit, hogy lebeszélje a házasságról. Míg eleinte csak szépeket mondott a király lányáról, később sorolni kezdte a kitalált rossz tulajdonságait. Hogy a királykisasszony lusta, rendetlen, hazug és így tovább. De a manó kedvét ez sem vette el.
— Menjünk már, hogy láthassam arámat!
— Megyünk, megyünk — mondta Gergő —, de előbb engedd meg, hogy egy kicsit körülnézzek a birodalmadban!
A manó beleegyezett, hogy a legényke megszemlélje a csodálatos földalatti világát. Volt néznivaló bőven, emberfia nem minden nap lát ilyet… Amerre csak fordult, minden aranyból volt. A távolban egy meseszép vár pompázott.
— Az a váram — mutatta büszkén, a kacsalábon forgó várat a manó. — De szívesebben lakom itt, a nagy tölgyfa odvában. Ifjú feleségemet a várba viszem majd, s ő lesz az úrnője.
Közben a kovács fia egyre csak gondolkodott. Azon törte a fejét, hogyan tudná megszerezni ezt a mérhetetlen gazdagságot és a királykisasszony kezét. Sajnos, egyetlen okos gondolat sem jutott az eszébe. Amikor jól kinézegette magát, elindultak a király udvarába, de indulás előtt, Gergő így szólt a manóhoz:
— Lenne egy kérésem… Láttam a tölgy mellett egy tököt. Nekem adnád-e, hogy édesanyám finom tökös rétest készítsen belőle holnap ebédre?
— Vidd csak, vidd, nekem már úgysem lesz rá szükségem!
A fiú hóna alá kapta a tököt, majd végül elindultak. Amint felértek a fenti világba Gergő titkon elővette a kavicsot és megdörzsölte.
— Mit parancsolsz, kedves gazdám? — kérdezte a kisegér.
Sikerült titokban az egér fülébe suttognia kérését, miszerint az egér készítsen a tökből egy hintót, amelyet négy kis ökröcske húz. Pillanatok alatt elkészült a hintó, és a négy ökör is indulásra készen állt.
— Mi ez? — kérdezte csodálkozva a manó.
— Mi más lenne, mint egy tökhintó… — válaszolta teljes nyugalommal a fiú. — Mégsem mehet fenséges manóuram leánykérőbe gyalogszerrel… Méltóztassék beszállni a hintóba, és a négy kis ökör egy–kettőre a királyi várba röpíti!
A manónak nagyon tetszett az ötlet. Nem gondolta, hogy egy emberpalánta túljárhat az eszén. Gyanútlanul helyet foglalt a járműben és várta az indulást. Gergő villámgyorsan becsukta a tökhintő ajtaját, majd egy jó erős indával körbetekerte a hintót, úgy, hogy a manó ne tudjon kijönni.
Köztudott, ha egy manó kis helyre be van zárva és alig bír megmoccanni, akkor az elveszti a varázserejét. Ennélfogva a hintóban lévő manó tehetetlen volt. Kiabált, de semmit sem tudott tenni:
— Hé, te gyerek! Azonnal engedjél ki, mert megjárod!
— Ugyan mit fogsz csinálni, hiszen mindenki tudja, a bezárt manók elvesztik varázserejüket. A foglyom vagy, és azt kell tenned, amit parancsolok neked!
— Minden kérésed teljesítem, csak engedj ki! — válaszolta a manó.
— Nem bánom, köthetünk alkut — mondta Gergő. — Meg kell ígérned, hogy életem végéig a szolgám leszel, lemondasz a királykisasszony kezéről és segítesz, hogy édesapja hozzám adja feleségül!
Ez nem tetszett a manónak és ellenkezni próbált. Mire a fiú így szólt:
— Rendben, felőlem ítéletnapig itt kuksolhatsz a tökhintóban. Majd csak kitalálok valamit, hogy feleségül vehessem a király leányát.
Erre a manó nagyon megijedt. Félt, hogy a fiú örökre bezárja, és soha többé nem jöhet ki. Könyörgésre fogta a dolgot:
— Segítek neked, és nem tartok igényt a királykisasszonyra, de találj nekem is feleséget, mert egy manó sem élhet örökké egyedül…
Gergő hosszasan gondolkodott, hogyan is oldja meg a dolgot. Végül a homlokára ütött és felkiáltott:
— Kisütöttem a megoldást! Miután kiengedlek, varázsolj engem és szüleimet manóvá, magadat pedig emberré! Mi majd beleköltözünk a földalatti váradba, hiszen a királykisasszony nem élhet akármilyen vityillóban. Te megkapod a házunkat minden vagyonával. Tanuld ki a kovácsmesterséget, és meglásd, egy–kettőre találsz magadnak való leánykát a faluban…
A manó nem tehetett mást, teljesítette Gergő kérését. Ha megmásította volna adott szavát, kilencvenkilenc ördög azonnal vitte volna a kénköves pokolba. Kiszabadulva ripsz-ropsz elmondta a varázsszót, és Gergőből egy aranyos manó lett, a manó meg egy jóképű ifjúvá változott. Így érkeztek a király várába.
De hogy a kicsi egérről meg ne feledkezzek, Gergő megkérte, szaladjon előre szülei házához, mondja el a nagy újságot, hogy hamarosan megnősül a fiuk, elveszi a szépséges királykisasszonyt.
A kovács és felesége észre sem vették, hogy összementek. Boldogan készülődtek a lagzira. Csak Kormi a macska méregette barátságtalanul a kicsi egeret, de mivelhogy ő is pindurka lett, inkább elfutott, mert félt, hogy a cincogi jól fejbe kólintja.
Nagy volt az öröm a királyi várban. Végre kérő érkezett, méghozzá gyönyörű tökhintóval. A királynak nem volt kifogása vőlegénnyel szemben, de hogyan is lett volna, amikor Gergő-manónak hatalmas vagyona és kacsalábon forgó vára volt a föld alatt, ahol leánykája ugyanolyan jómódban élhetett ezentúl is.
Az emberek megnyugodtak, látván, hogy királyuk jókedve újból visszatért. Így nem kell attól tartaniuk, hogy az országuk ebek harmincadjára kerül. Csak azt nem értették, hová tűnt a lópatkoló kovács és famíliája? Azt rebesgették, a legény bizonyára eltévedt az erdőben, és a rokonság utána ment megkeresni.
A faluba új, ifjú kovács érkezett. Egy ideig még várták vissza a régit, de mivelhogy nem lehettek meg végtelenségig lópatkoló kovács nélkül, ezért felfogadták a fiatalembert, akit hamar meg is szerettek. Ugyanolyan jól dolgozott, mint az előde. Lány is akadt, aki szívesen nyújtotta kicsi kacsóját feléje, hogy kovácsné legyen.
Végül már nem kereste senki a régi kovácsot, úgy megszokták az újat. Igaz, egyszer az erdőben járó gombászó emberek oly zajt hallottak a föld alól, mint mikor kalapács táncol az üllőn. Gergő apja, annak ellenére, hogy úri élete volt a várban, néha-néha elővette a kovácskalapácsot és megpendítette az üllőn, hogy emlékezzen azokra az időkre, amikor ő volt a környék legjobb kovácsa.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.10. @ 10:01 :: Apáti Kovács Béla
