Irlanda Máté : Csak Mert Pont Nem

Nyomtatás

Össznemzeti körképünkből, kikerül a küzdelem.
Kiköpjük, kinek kell? Ezzel a hirtelen,
határozott mozdulattal könnyedén,
szinte fájdalommentesen
amputáltuk kultúránk lábait.

Balassit hagyjuk is a picsába,
Petőfi otthon, párnák közt hált hiába.
Mondjuk így meg hiába halt, de most
költeményei költetlenek, ötlettelen rímhalmok.
Nem dalolt egy nemzetit, még csak egy gondolat sem bántotta,
de cserébe vidám, rántottasárga napra virradt József Attila
sikeres öngyilkosságának hajnala.
Így, eddig bírta, tíz éves épp.
És a szíve nem ég Adynak,
ki könnyedén kibékült Istennel,
versek helyett is csak cikkeket írogat langymeleg hittel mert
oly hiába hullna porba,

mert ő egy ilyen ember,

mert ő, egy igenember.
Egyébként is, az angolok várják Bostonba ötre teázni.
És Radnóti sem állt ki az éjbe fényleni,
lámpátlan fogvacogott csak bolhás ágyán egyre.
Szart ő a rendre, a csendre, a hexameterre…
És szögesdtróttal beszegett vad tölgykerités barakunk is
a képzeletünknek kósza szülöttje.
Csak sört sör után iszogatva a semmibe bámulunk bambán,
még csattog az ostor, jajdul a bőrrepedés már,
de nem engem bánt.
És amíg nem enyém az a sebhely, hát leszarom.

De így mondd, végül marad e pont, hova pont oda nézhetek
ha éppen hányni kedvem nincsen? És
lesz e még hét év múlva is egy talpalattnyi rész a szőnyeg szélén,
hogy állni hova legyen helye a lábnak?
Tarkót a földre szegezve, szemmel az égbe,
bambán.
Várni, hogy ott majd! Itt lent még mind szar,
de ott fent, ott rendbe megy minden!
Mert…………Nézd már!………….Ott fent!
Egy arkangyal basztat egy angyalt, a mennyei sztrádán.
A Tejúton. Gyorshajtásért.
Már úgy néz ki ugrik a szárnya, de mégsem.
Oldja a feszkót, csenve a zsebbe becsúsztatott stexszel.
Összekacsintanak és tovaszáll.
Közben mögöttük meg Sztálin elvtárs mennybe ment,
mert volt raktáron egymillió muzsiklelke,
és elcserélte – Jó biznisz volt! – az egészet az üdvösségre.
Szent Péter? Nos ő pont kétszázért, pont félrenézett.
Mondjuk az üzlet húsz százalékáért cserébe,
szerintem nem nagy tett,
hogy húnyt szemmel egy kiskaput nyitva felejtett,
de mindig a közvetítő jár jól,
mert ez egy ilyen hely.
Mert itt, csak te nem nyersz.
Te, nyelsz csak. Meg mély levegőt veszel,
és elfordulsz. Megint.
Legyintesz megint. Pont mint ’48-ban, ’14-ben,
’18-ban, ’44-ben,
’56-ban, ’89-ben, ‘2006-ban, most komolyan soroljam?
Legyintesz, mint az elmúlt négy évre, az elmúlt nyolcra,
az elmúlt tizenkettőre, az elmúlt huszon – négyre-ötre.
Majd addig legyintgetsz, míg szembeköpni visszajönnek.
A magyarok nyilasaitól ments meg, Uram, minket!
Hát akkor állj végre a térdedről a sarkadra és küzdjél! Magadért.
Mondd nekik, hogy nem! Hogy elég! Hogy elég volt
a tutyiból, a mutyiból, a sunyiból,
hogy elmennek a sunyiba.
Hogy elég volt a kuliból,
meg hogy mindenki nélkülem jár buliba!
Hogy celebcsuklón kóláért sem kattan a karika,
én meg egy laza spangliért is vonuljak a dutyiba?
Hogy mit nekem tiltani törvényt rendel,
jog szerint, kénye szerint neki az jár?!
Hogy parlamentünk populista politikusai a politikából
a politikusokért élnek! Belőlünk.
Hát nem! Mondd, hogy nem, nem soha, de többet nem.
Te válaszd a rövidebb utat:
Kushadni nyolc betű, még küzdeni hét.

Csak egyszer megérném, hogy kihúzott gerinccel,
előre nézve, egyenesen bele a szemébe,
nem félretekintve, hanem büszkén mondanád:
köszönöm, nem! Ennyi épp elég lesz.
Köszönöm, nem! Most már mehet a szemétbe.