Ahogy felém nézel,
sokat mondó némán,
hívogató pillantásod
bánat tükörtermében,
a könnyed mind gyémánt.
Bár záporozva, de cseppenként
oltod velük, szomjazó
lelked lángolva lehelt,
parázslón hervadó csókját.
Szívem völgyzáró gátjára
hirtelen nagy nyomás
nehezül, ahogy gravitál
benned a sóvárgás,
nem hagyhatlak egyedül.
Látva mindezt,
beenged hozzám
a saját gondolataim
ajtajánál álló őr,
a dög.
Őrizetlen marad,
és így szabadul el a pokol.
Bár sejtem, eleinte örömet,
de végül kárt hozol,
s mégis,
belénk, majd velünk
együtt remeg az ég is.
Fogam csikorgatva
vásik el a válladon
húzódozó melltartópántokon.
Körmöm lassan
a múltadba mélyed,
ahogy feltárom
a lelked mögé bújt kéjed.
Hiába minden terelő taktika,
simogatásomtól felfal
téged a benned
kiéheztetett erotika.
Tágul a pupilla,
lüktet a vér,
kész vagyok
halni az ízeidért.
Kezemtől kezes vagy,
ágyunkká szelídül a táj.
Szinte felnyársal
a libabőröd által
rajtad felborzolt szőr.
Beléd hatol a felismerés,
én
meg váglak,
szúrlak,
mint egy tőr.
Tested lassan mondja
vissza azokat a szavakat,
melyekre nyelvleckémmel
tanítottalak,
és hidd el, az lesz az
utolsó esélyed,
hogy sokadjára
már időt kérnek
bennem a véredények.
A benned felforrósodott pillanat
máris, íjként megfeszülve
juttatná célba
hullámzón izzó vágyadat.
De még nem! Inkább
kínozlak tovább.
Ismerd meg a mindjárt
után rögtön a sohát!
Rám karmolt
bűneim sebeiből
csepegtetem szívedbe a vért,
de te inkább megiszod,
és együtt halunk meg
ezekért a pillanatokért
2012. 07. 22.
2014 nyara
