1920-ban parcellázni kezdtek a Várhegy és Sió közt egy új utcát. A földmunkák igen nehezen indultak, talán azért, mert a régi várárok helyét felváltó, korábban már lecsapolt láp még nem száradt ki igazán. Tavasszal mégis elkezdődhetett a munka.
Az utca a templom mögül indult a Várdomb alatt, és a szőlőkkel borított völgyekig húzódott a Sióval párhuzamosan. Folyó felőli oldalán a Gőzmalom állt, duruzsolt szakadatlanul. Jellemzően Sár-utca névre keresztelték, a sok őrletni érkező lovas-kocsi tengelyig merült a mély sárba, ami nyáron is csak rövid időre száradt ki, akkor meg az elülni se akaró porfelhők szálltak fel minden jármű nyomán. A malommal szemközti oldalon mégis egymás után nőttek ki a földből a házak, új életet jelentett a csupa épülő és épphogy kész épületből álló, új utcasor.
Jenő és Mariska házhelye az 5-ös sorszámot kapta.
Mielőtt a legidősebb gyerek, Karcsika betöltötte tizenkettedik évét, neki kellett vizet hordania az építkezéshez a kőművesek, ácsok számára. Az ikrek már a szép, hajópadlós, nagykonyhás házban születtek meg 1922-ben. Velük tizenegy tagúra növekedett Mariska családja, mert húga, Margitka továbbra is velük élt, és Jenő idős édesanyja, Ómama hozzájuk költözött.
Ezen a nyáron Pápay Karcsi „nagyfiúsítva lett” — tizenkét évesen. Többé nem nyaralhatott, hiszen már csak emlék maradt Karola nagymama és az ő tündérkertje, sőt az iskolaév indulása sem csupán a tanulást jelentette. Jenő egész mást is tanított a korához képest szokatlanul apró termetű fiának, előbb a szappanozást, majd a borotválást is, és csakhamar őt küldte házhoz, a kinti kuncsaftok kiszolgálására, mert a borbélyszékben ülőt még nem igazán érte fel.
Hajnalban ébresztették a gyereket, először a csarnokba küldte „mutter” a négyliteres kannával, hogy a nagy családnak, de főleg kis testvéreinek tejet hozzon. Alighogy hazaért, kezébe nyomta „fater” a kellékeket: a mama által mosott-vasalt és belecsempészett előkéket, kiskendőket, meg az arcszeszt, timsót, szappanozó csészét, ecsetet, borotvát és a kis kézi fenőszíjat rejtő „pakkot”, aztán együtt indultak munkába, ő házról-házra, apja pedig a borbélyüzletbe.
— Aztán igyekezz fiam, el ne késs az iskolából! — szólt utána, amikor a főtérre vezető útjuk a Cinca patakot átívelő Pap-híd után különvált. Ez a széles kőhíd a Sár utca elején álló plébániáról kapta a nevét. Az utca másik oldalán a templom falu fölé magasodó barokk tornya őrködött az ősi Vár tövében, mellette nem messze az iskola, még gyerekzsivaj nélkül, hiszen a nebulók ilyen korán édes álmukat alusszák… A csengettyű is némán várakozott. Karcsika úgysem mehetett még arra, neki a Főszegen volt dolga, ő a hídon átérve jobbra, míg a papa balra, a Cinca másik oldaláról a templomra néző üzletsor felé fordult.
A kis inas rendszerint akkor hallotta meg a becsengetést, amikor munkáját végezve, futva érkezett az üzletbe, a pakkot csak letette, táskáját felkapta, és iszkolt az iskolába, ahol a késésért szidást, az órán elbóbiskolásért pedig tenyerest kapott.
Tartott ez mindaddig, míg egyszer az Ozorára szerződött új kántortanító fel nem figyelt késéseinek okára.
— Mondd, fiam, miért nem aludtál te éjjel?
— Aludtam én, tanító úr kérem…
— És mikor keltél fel?
— Fél hatkor…
— Olyan korán?
— Igen, mert a csarnokban hatkor már adnak tejet.
— Később is adnak.
— I-igen, de később más dolgom van…
— Dolgod? Miféle dolgod?
Karcsi lehajtotta a fejét, mintha a cipője orrával tologatott darabka krétát tanulmányozta volna az olajozott padlón. Hallgatott. Papa azt mondta, erről nem kell beszélni, nekik sok testvérét kell etetniük, és ő már nagyfiú, ideje hasznosítania magát.
— Rám nézz, ha hozzád beszélek! Mi a dolgod neked iskola előtt?
Makacs hallgatása alatt a padok közti sutyorgás hallatszott.
— Csend legyen! — intette az osztályt a tanító úr, de egy kis kar a magasba lendült, két feltartott ujjával jelentkezett a nebuló.
— Majd később, Gyuszi! Még nem felelhetsz.
— De én tudom…— állt fel a kis kotnyeles, egyik lábáról a másikra billegve tekintgetett körbe, és sűrűn bólogatott, tudálékosan, mintegy igazolást remélve társaitól. — Borotvál!
Kuncogás hullámzott végig az osztályon, és alig kivehetően egy szó: — Koszvakaró… koszvakaró… — A szó, ami fájt, úgy hasított, mint egy bonckés, amivel a békát belezték ki a nagyfiúk a hátsó udvarban.
Heinlein Béla az olvasókör rendezvényein és a színdarabok rendezésében is együtt munkálkodott Pápay Jenővel, össze is jártak, jó barátságban voltak. Régen sejtette, hogy ez a zömök, de koránál legalább egy fejjel alacsonyabb kisfiú titokban már inas az apja mellett, most a gyerektől akarta hallani, hogy megbizonyosodjék.
— Azt mondtam, csend legyen! Karokat hátra! — fordult előbb erélyesen a padsorok felé, megvárta, amíg minden gyerek karbafonva hátul a két kezét, vigyázz -ban ült. — Koszt vakarni csak koszos emberről lehet, és az az ő szégyenük. Ha valaki mégis megborotválja őket, az dolgozik. Értitek? Dolgozik! Ezt a szót pedig nem akarom többé hallani. Aki kiejti a száján, tíz tenyerest kap. Megértettétek?
Megszeppent csend.
— Halljam!
— Igenis, megértettük, tanító úr, kérem. — Úgy szavalták kórusban, mint szünet után az egyszeregyet, amíg be nem érkezett tanítójuk az osztályba…
— Igaz, hogy reggelente kijársz borotválni? — lépett közelebb a fiúhoz és vállára tette a kezét.
Karcsika megszívta az orrát, és bólogatott lehajtott fejével. Heinlein tanító úr még hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:
— Hány testvéred van, Karcsi?
— Hát — vette elő ujjait a gyerek —, Kismariska, Bözsike, Ilike, Jóska… meg az ikrek… Hat — adta össze.
— Jól van, fiam, menj a helyedre — sóhajtott, és szelíden a padok felé tolta. — Vegyétek elő az olvasókönyvet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Pápay Aranka
