Fénybe szökkent új tavaszok románca,
sújtja záporló szeme jégesőknek,
s hány vörösbegy, jaj, keseregve szálldos
féltve a párját.
Vadkanok törnek hatalomra bolygón
népek oltárán sebeket hasítva,
szándokukkal förtelem éje támad
krisztusi vérre.
Árulóink bősz hada sejlik orvul
cselvetésben számtalan éber éjjel,
eszközük lett szóban a képes ármány.
Náluk a törvény.
Mérgeket szórnak üde földjeinkre,
erdeinkből elmenekül az élet,
rágalom hajt ősi lakost, családja
meg ne maradjon…
Ó, időnk míg ránk szabatott e Létben,
mért ez ember-horda ma farkas-éltű?
Van ki kéjjel bír fiakat leölni,
s dobja halálnak.
Millió lélek napi kínkeserve
torzszülött elmék gyökerét sem éri.
Jaj, ha újfent arctalan állatoknak
lökve a koncunk.
Asszonyoktól lett amazon leányok,
merre fordult át hite lelketeknek,
magzatot, hogy szép e világra hoztok
zsoldosi ágyon!
Bízva bízzunk, óh ki teremte Rendet
égi dolgában csoda angyaloknak,
s lám, az emberfőkben a régi áldás
éke születhet.
