A festő elővette fáradt ecsetét, festett… Tájat, vad vágyat, rózsát, megtisztulást, felharsanó orgonát, titkot, mesét, álmot, szürke viharkabátot, valamit. Azaz festett volna, de nem jött az ihlet, így csak várt. A kopott szobát belepte a csend, borongós volt idebent, ő ült csendesen tovább, kezéből az ecset is kiesett, csak várt. Elmúlt az est, pirkadt, meg is virradt, esett az eső, zúgott a zápor, ő elő sem jött a kis szobából, mert az ihlet odalett. Kisütött a nap, született egy szivárvány, ő festett volna, de nem jött a mozdulat, az enyhet-adó, csak a kezét röptető ború, mellyel a pohárhoz nyúlt, s így szólt magához.
— Láss!
De nem jött az ötlet, kezét nem vezette lepkeszárny.
Megalkuvó lehet — gondolta, s valami röpke, féktelen, bátor csodára várt, de sebes szívét nem tudta a vászonra vetni. Hiába, nem jött az ihlet, s bár agyában szorgos hangyák nyüzsögtek, gondolatok sündörögtek, mégsem jutott tovább.
— Miért nem jön a jól ismert belső vihar? Csak könnyű fuvallat jár itt, tán ez a baj!
Lassan emelte ecsetét, s a nyitott ablakon át nézte a várost, látta a számtalan sétáló magányt, a szemekben a borút, angyalarcú kisfiút, kivetett csecsemőt, a lányt, ki oly sebzetten állt. Látta az utcát, a hentest, a rendőrt, reszkető reményt, a szerelmes párt, saját magát, ahogyan múltjában kedvesére várt, a fényt. Látta a csatornák szürke szennyvízét s a mocskot. Mindezt szinte habzsolta, majdnem félte, a felzubogó érzést jó mélyen megidézte, s előbukkant a szenny alól a csend. Lassan festeni kezdett.
A fények egyre tompábbak lettek, mégis megfeszítve lendült a karja, mert ezt akarta, s végre érezte, látta, elkészül pazar, színes vászna, rajta ring a kép, egy kicsit absztrakt, félkész még. Benne lassú kockák vonszolnak vonatocskát, elszenderül egy lány, a háttérben hintaló, egy fátyol a félhomályból előhajol. Talán nő vagy férfi, eldönthetetlen, sejtelmes emberi kar, egy lepke szárnyal messzi fellegekbe, érzi, itt idegen. Ott pedig, jobbra fent, dúl a vad vihar. Csattan egy távoli villám, morgó vészjel egy sziklán, az egész rémisztő, majd balra lent tengeri morgás, magába szívja a posványt, mely a mélyből tör elő és milyen törtető!
Amint ezt megfestette, szédülten rogyott a kerevetre, karja fáradtan hajlott, a teste még morajlott, majd lassan elcsendesült. Fél életét vászonra vetve, így hunyt el egy nagy elme, de a kép megmaradt. Elindult végtelen útján, piacon csücsült egy vászonvitorlán, kiszállt egy szeméthalomra, csak várt, közben egy szoba falán nézte, hogyan tűnik el legfontosabb része… Mindenhol, ahol járt, szenvedélyt, életszikrát, vádat, nemes könyörgést, fátylat hozott és görbét, szúró szívzajokat, fájó életrajzokat.
Végül egy versbe került, a kép így megmenekült, én is csak most láttam, s továbbfűztem bátran, írtam belőle prózát, s ha már átélt ennyi orkánt, biztos megmarad. Megmarad a szívekben. A festő, az ember, a kétely, az élet múlandósága, a vágy a hogyan továbbra, a kéz, a könnyű fátyol, színe alig látható.
*
A képet sem látja más, csak a festő, a költő és én. Így született meg ez a prózakezdemény.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
