Gyula maga elé bámult, lábát az elhagyott vályogvető gödör vízébe lógatta. Szeretett itt üldögélni. A pocsolyákon túl nagy rét kezdődött, messzire elláthatott, semmi sem zavarta a kalandozó tekintetet. Pedig gyakran előfordult, hogy semmit sem látott, csak nézett a messzeségbe, majd hirtelen életlenné változott a kép, kiüresedett a tekintete: befelé figyelt. Gyula a maga módján álmodozott.
A kocsmákban szombatonként Szabó Gerzson hegedült. Rángatta a vonót, kínozta a hangszerét. A borostás képű cigányok, mert főleg ők látogatták ezt a faluszéli szeszmérőt, nagyokat nevettek, néha besegítettek neki.
Gyula megállt az ablak előtt, koszos ingujjával megtörölte az ablakkarikát, bebámult. Csukott szemmel hallgatta a cincogást.
— Bolond Gyuló, gyere, fizetek egy búfelejtő fröccsöt!
Gyula zavartan rámosolyodott az ismerősre, majd bekullogott utána. A fröccs egy korsó sörből és a belé öntött deci rumból állt. Ettől Gyula rendszerint bőbeszédű lett. Arról mesélt, hogy megtanul hegedülni és nagyzenekarban fog játszani, úgy, mint az a férfi, akit a múltkor a tévében látott. Aztán bemegy a városba, megáll a legforgalmasabb téren, álla alá illeszti a hegedűjét, az emberek megállnak, elcsendesül minden, a várakozók között egy asszony zokogva a mellette álló férfi vállára borul.
— Így fogok játszani! — sóhajtott fel Gyula.
— Tudod, mi a te hangszered? A szerszámod! — röhögtek. — Mutasd meg! — követelték.
Gyula menekülni próbált, de leteperték. Újra és újra elborzadtak, mert jókora szerszámmal áldotta meg az élet. Ez a jelenet volt az utolsó felvonás vége, Gyula teljesen kikészült, már a szemét sem tudta kinyitni. Hárman megfogták, kirakták az árokpartra.
Hajnalban felébredt, hazament. A kunyhót valamikor vályogvető cigányok eszkábálták. Miután elmentek, Gyula költözött bele. Azóta tavasztól késő őszig itt él. Kiül a „ház” elé, vagy belelógatja a lábát az egyik gödörbe, hogy felfrissüljön és elmúljon a tompa kábulat az agyából. Szembenéz a réttel, csodálja a szélben hajladozó, hullámzó fűtengert. Érzi a harmatos növények illatát. Ettől megmámorosodik. Kikerüli a gödröket, futva ér a habzó rétig. Hanyatt vágja magát, hasra fekszik, hempereg. A harmattól lucskos lesz az arca, boldogan kiáltoz. A mosakodást ezzel el is intézi. Átvizesedett ingét ráteríti a kunyhóra, pillanatok alatt megszárad. Szereti ezt a széllelbélelt kalyibát, mert itt legalább egyedül lehet. A faluban mindenki csúfolja, Szarvas Gyulának becézik, mert a homlokán kétoldalt kemény dudor emelkedik. Félnek is tőle, különösen a gyerekek — sűrű, bozontos hajától, kiálló pofacsontjaitól.
Kiskorában állami gondozásba adta az anyja, majd amikor felserdült, kivette. Néhány éve meghalt a meggyötört öregasszony, az utolsó hónapokban már nem volt normális, teljesen elhanyagolta magát, vastag kosz ülepedett meg a nyakán, a testén. Kiült a háza elé és sokáig, néha késő éjszakáig énekelt. A szöveget nem mindig tudta pontosan, a hiányzó részeket saját mondókájával tömte be, vagy egyszerűen elhallgatott, megzökkent, s amikor eszébe jutott, újra folytatta. Így születtek talán a balladák, súlyos csöndek közé ékelődve. A falu költségén temették el. Gyula leült a frissen hantolt sírra, félt és undorodott. Sűrű felhőket hajtott a falu fölé az októberi szél. Gyula szoborrá merevedve ült a síron, a hátán patakokban ömlött az esővíz, a fejét fel sem emelte, nézett maga elé, hangtalan volt, mint a kiüresedett pillanatok.
A temetés másnapjától a maga lábára kellett állnia. Alkalmi munkákból élt, legtöbbször tehénpásztorkodott. Szerette ezt a munkát. Ekkor került közel a réthez, a kék éghez. Csak késő ősszel meg télen szomorkodott, amikor beszorult. Valaki felfedezte, hogy Gyulának nagyon szép énekhangja van. Rengeteg dalt tudott. Mindenki csodálkozott, honnan ez a gazdagság? Talán az anyjától tanulta, de lehet, hogy termett benne. Szomorú, vágyakozó nótákat ismert, ha ezeket énekelte, csillagos éjszakák társtalan magánya ragyogott a szemében.
A falut vasúti sín szelte ketté. Amióta a harminc kilométerre lévő kisvárosba több üzem is letelepült Budapestről, sokan — főleg a fiatalok — otthagyták a tsz-t. Naponként bejártak a Mérleg-gyárba, a HÓDIKÖT üzemegységébe dolgozni. Mentek, mentek, néhányan visszatértek, mint Balogh János, Tóth Piroska, akik nem tudtak beilleszkedni. Mások meg egy idő után lakáshoz jutottak, megnősültek, férjhez mentek. De aki örökös bejáró maradt, az is magával hozott valamilyen idegenséget, egy-egy új szót, ruhadarabot, új szükségleteket, új kapcsolatokat, viszonyokat.
Hatan, nyolcan különösen összetartottak. Egy üzemben dolgoztak, együtt töltötték a hétvégéket is. A falu határában hatalmas erdő zúgott. A szélén bővizű folyócska kanyargott, a meder közepén hónaljig ért. Az egyik parton nádas terjeszkedett, itt-ott szakította meg a horgászok durván összeácsolt stégje. A fák hamarosan elrejtették az erdőben bóklászót, száz métert sem kellett haladni, máris aprócska tisztáson találta magát az ember. Idejártak nyolcan pihenni, hülyéskedni, kártyázni. Idehozták a lányokat is. Amikor már mindenki eltelt mindenkivel, Mari azt javasolta:
— Hozzuk ki Gyulát! Próbáljuk meg Gyulával!
A lányok összenéztek.
Egy júliusi vasárnap Gyula ott ült a tisztáson a többiek között. A sörösüveget a szájához emelte, ugrált az ádámcsutkája.
— Jövő télen elmegyek a hegyekbe. Keresek egy meredek lejtőt, szánkóra ülök, és leszáguldok, Amíg rohan velem a szánkó, hallgatom a fák muzsikáját. Mert a téli fák úgy szólnak, mint a hegedű. Jajgatnak a fájdalomtól.
— És mi fáj nekik annyira? — kérdezte Miklós, miközben a homlokára mutatott.
A többiek értették a mozdulatot.
— Siratják az elhullajtott leveleket — mondta óvatosan Gyula.
— Na, elég a sírásból! Játszani fogunk! Voltál már nővel? — nézett Gyulára Sanyi.
— Hát… nem — turkált a fűben Gyula. — Még nem.
— Tudod, mit kell a lányokkal csinálni?
— Láttam már.
— Na, majd mi megtanítunk. Ki tetszik a lányok közül?
Gyula körbevigyorogta a társaságot. A tekintete megállapodott Éván.
— Nem úgy! — kiáltott fel Jóska — Sorsolunk!
A kezében lévő sörösüveget letette a földre, megpörgette. Éva ment Jóskával. A következő pár Sanyi és Mari volt. Gyulának Gizi jutott. Középtermetű, szőke hajú lány. A szeme tiszta, de a szája szögletében durva ránc. Csendes, szótlan. Kézen fogta Gyulát, elindultak. Miklósnak megvillant a tekintete. Gyula percekig nem tudta letörölni a győztes mosolyát.
Attól kezdve minden vasárnap kivitték magukkal. A lányok nem akartak lemondani róla. Váltogatták egymást. Gyula csak mosolygott, s teljesítette a dolgát. Sokat tanult, de eljutott a csömörig is. A maga módján érezte, hogy a gyönyörök nem teljesen neki szólnak. Heteken át nem gondolt a hegedűre. Attól kezdve, hogy Gizi elvitte magával, haját az arcára terítette s két mellét az ajka fölött himbálta, nem jutott eszébe a hangszer. A lány sikított, mintha hideg zuhany alatt állna, ami nagyon jólesik a testnek, de az első pillanatokban nagyon váratlan, szokatlan.
Egy éjszaka mindennek vége szakadt. Álmában a városban hegedült. Megálltak az emberek, körülvették. Egy asszony zokogva borult a mellette álló férfi mellére.
— Nem jövök többet.
Gizi mellette ült a fűben.
— Szép vagy — simította meg a lány haját. — Meg kell tanulnom hegedülni!
— Akkor menj! — futott ráncba a lány homloka.
De hegedű helyett, Gyula poharat vett kezébe. Amit az alkalmi munkáért kapott, mind italra költötte. Még most is gyakran fizettek neki, de már nem engedte, hogy gúnyt űzzenek belőle.
A faluból egyre többen jártak a kisváros gimnáziumába. Az első Szántó Rózsi volt, aztán ment Balogh Kati, Szabó Éva. Angyal Hajnalka az idén érettségizik. A falu közepén laknak egy hatalmas kőházban. Hajnalka nagyon szép. Barna haja a válláig ér, barátságos, bársonyos a hangja. Gyula órákig el tudná hallgatni. Orvosnak készül a lány, s mindenki bízik benne, hogy sikerül neki. Kiből legyen orvos, ha nem belőle? A szóbeli vizsgákra készülve, Hajnalka szinte naponta kisétált a folyópartra, leterítette a pokrócot, kibújt a ruhájából, napozott és tanult. Gyula minden nap megleste. Ott vezetett az ösvény a kunyhótól nem messze. Nem merte a lányt megszólítani. Egy-két éjszaka kiült a kunyhója elé, a sötét rétet bámulta, figyelte a neszező falut. Hajnalkára gondolt. Ha elvihetné a városba! Ha mögötte ülhetne a szánkón…
Már magasan járt a nap, amikor a gyalogösvényen megjelent Hajnalka. Gyula végigsimította az arcát, leseperte a szőrös melléről a száraz fűszálakat, s elindult.
— Szevasz, Gyula! — szólította meg a lány. — Mit csinálsz itt kora reggel?
— Téged vártalak. Komolyan… téged.
— Ne viccelj! Na, engedj!
Hajnalka kikerülte és ment tovább az ösvényen. Egyszer, mintegy megszokásból, hátrafordult. Gyula lehorgasztott fejjel, jellegzetes mackó cammogásával követte. Ha megállt, ő is. Ha elindult, Gyula is nekilódult. Volt valami félelmetes a szótlanságában, a járásában.
— Jaj! — döbbent meg Hajnalka, s a pletykára gondolt.
Megszaporázta a lépteit. Zihálást hallott maga mögött. A saját lélegzetvétele volt. „Mit csináljak? Hova fussak?” Igen. Most már futott. Neki a nádasnak.
Gyula a nyomában. De ahol eltűnt a lány, ott nyugodtan fodrozódott a víz. „Hol lehet?” Leült a stégre. A folyót bámulta. Néhány ponty úszott el előtte. Körbenézett. A lány sehol, csak a nádrengeteg zúgott. Zúgott? Muzsikált! Mintha a lány beszélt volna hozzá! Mintha énekelt volna!
És akkor világosság gyúlt az agyában. Lesz már igazi hangszere! Elővette a zsebkését, levágott egy szál nádat. Még egyet. A harmadikat, a negyediket. A különböző hosszúságú nádszálak más-más hangot adtak. Gyula egymás mellé illesztette őket, addig kísérletezett, amíg a nádast nem tudta utánozni. A nádas pedig Hajnalka hangján dúdolt! Ragyogott az arca. Szóltak a sípok. Szólt a szerelem.
Egy hatalmas ütéstől a vízbe bukott. Kapálódzott, jobb kezét a magasba tartotta. A sípokat szorongatta. Nyelte a vizet, s egyre mélyebbre merült.
— Te mocskos disznó! Kitaposom a beledet, te állat!
Lassan magához tért. Arcát, testét egymás után érték a súlyos ökölcsapások. Alig tudta kinyitni a szemét. Először csak elmosódottan látott, aztán felismerte Hajnalka bátyját.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.02. @ 11:28 :: Nagy István Attila