Hosszú, hideg tél telepedett a hegyekre, komoran morgott a Tátra. Mostanában nem sok hó esett, inkább csak a szél süvített, a dermedt dér meg-megcsillant a meredekebb sípályákon. A magyar házaspár téli vakációját töltötte a Chopok hegység északi oldalán, most éppen a legmagasabb csúcs felé indultak. Felvonójuk először lankás dombok fölött suhant, majd egyre magasabb hegyek csúcsosodtak alattuk. A magaslatok hátán sorakozó fenyőket hófehér lepel takarta. A monoton kattogással zúgó kabinos felvonóban szlovák nyelven csacsogtak a síelők. Ők alig beszélgettek, inkább mohó tekintettel gyönyörködtek a tájban. Régi ábrándjuk végre beteljesült! Itt vannak, hosszú idő után újra síelnek. Otthon hagyták a gondokat, elfeledkezhettek határidőkről, fárasztó kötelezettségekről, intrikákról, és végre kikapcsolódhattak, úgy, mint valamikor régen, a nászútjukon.
Tünde kicsit nehéznek érezte a síbakancsot, hiszen majdnem tizenöt éve volt a lábán utoljára. Meglazította a csatokat, bojtos sapkáját is levette, úgy nézelődött a felvonóban. Botond két síbotjára támaszkodva gyönyörködött a tájban, közben övtáskájából burgonyaszirmot falatozott.
Amikor felértek a tetőre, ruganyos mozdulattal csúsztak ki a pálya tetejére. Kicsit nézelődtek, majd síszemüvegüket megigazítva, sebesen kanyarogva elindultak lefelé. Botond elől, Tünde hátul száguldott. Egyre gyorsabban csúsztak, a hűvös levegő kifújta fejükből az összes aggasztó gondolatot. Olyanok voltak, mint régen. Erősek, lendületesek, derűsek, szövetségesek. A pálya szélén feltünedező hóágyúk egyenletes iramban szórták a műhavat, az utakat hosszabb-rövidebb szakaszokon síkos jég takarta.
— Itt nagyon vigyázz, csúszik! — kiáltott hátra Botond, és elegáns mozdulattal továbblendítette magát.
— Rendben! — mondta Tünde, de abban a pillanatban már meg is ingott, és nagy dobbanással huppant a hóra.
Amikor felnézett, Botondnak már csak a kék síruhás hátát látta távolodni egy lankásabb részen. Fogalma sem volt, hogyan is kászálódhatna fel, az egyik botja messzebb, a másik kicsit közelebb került, felállni még meg sem próbált. Megérintette fájó karját, egyre sajgóbban érezte a szúró, égető érzést. Amint nagy nehezen felült, azonnal megérezte a bajt, karjának minden mozdulata fájt. Nem tudta, mit csináljon. Körülötte sebesen száguldottak a síelők, de egyik sem hederített rá, így kikecmergett valahogy a pálya szélére, majd bal kezével a mobiltelefonját keresgélte. Miután ügyetlenül előkotorta zsebéből a készüléket, azonnal érzékelte a kijelző szürke, élettelen színét.
Elkeseredetten, sírásra görbülő szájjal ücsörgött a hóban, mikor egy kisfiú ért mellé, s megszólította. Szlovákul hadart valamit. Egy szót sem értett, csak a karját fogta és segélykérő tekintettel nézett rá. A kisfiú intett mögötte érkező édesapjának, aki megragadta a kezét, majd sietősen távolodni kezdtek. Nemsokára egy újabb pár közeledett, komótosan kanyarogva haladtak a lejtőn. Már alig látott a fájdalomtól, amikor megálltak mellette. A férfi feléje hajolt, megnézte a karját, szlovák nyelven tanakodtak valamiről, aztán ők is eltűntek a kanyargó fehérségben. Tünde nem tudhatta, hogy a hegy alján lévő felvonóhoz sietnek segítséget kérni. Már teljesen feladta a reményt, amikor megérkezett a hegyi mentő. Érezte maga alatt az egyre gyorsuló szán kemény kérgének lökéseit, majd elájult.
Este a szállodai szobában ébredt. Férje aggodalmas arccal üldögélt az ágy szélén, karja begipszelve meredezett a jobb oldalán. Valami derengett emlékezetében az esésről, a gyorsan száguldó szánkóról, a kórházról. Éjszaka óvatosan átölelték egymást, s csendes szomorúsággal a szívükben aludtak el.
Másnap felkötött karral, magányosan sétálgatott a pályarendszer alatt elterülő keskeny erdei ösvényen, vágyakozva figyelte a síelőket, vagy elmélyülten olvasott a napozószéken.
— Úgy sajnálom, hogy így alakult! — rikkantotta felé férje egy karcsú, magas hölgy mellett kanyarogva. — Tudod, hogy megvettük a heti bérletet, mennem kell! — tette még hozzá borús tekintettel.
— Menj csak! — kiáltotta utána Tünde.
A hét villámgyorsan eltelt, bár a házaspár alig találkozott, alig beszélgetett. Botond egyre meredekebb pályákon száguldott, hol a magas, fehér síruhás hölgy előtt, hol mögötte, hol a felvonón üldögéltek együtt. Tünde néha látta őket a napozóágyból. Időnként odacsúsztak hozzá, borovicskával kínálták, kedvesen aggódva kérdezték, jól van-e? Egyszer azt is hallotta, amint Botond siklás közben féltő hangon hátrakiáltja a nőnek:
— Itt nagyon vigyázz, csúszik! Ezután gyakorlott, elegáns mozdulattal továbblendítette magát és átsuhantak egy másik pályára, a kék síruhás hát pedig apró porszemmé vált, eltűnt a messzeségében.
*
Amikor a vakáció végén barnára sült arccal, fáradtan hazaérkeztek, Tünde egykedvűen pakolgatott a szobában. A begipszelt karját maga elé tartva, fél kézzel, ügyetlenül rendezgette a mosnivaló ruhákat. Meg sem lepődött igazán a kék sínadrág zsebéből kieső levél láttán. A borítékban egy fénykép is lapult, a magas, fehér síruhás nőről készült. Férje a nő karcsú derekát szorosan ölelve, boldogan mosolygott a kamerába.
Tünde néhány hét vívódás után, egy komor, szótlan éjszakán elköltözött otthonról. Fent a hegyen, az Alacsony-Tátra északi szakaszán különös morgással forogtak, zúgtak, kattogtak tovább a szélben az üresen lengedező felvonókabinok.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.10. @ 19:55 :: Vajdics Krisztina