Hargita hegyláncát hajnal aranyozza,
ablakomba’ két szál a pünkösdi rózsa.
Tavaszi szél járja, piroslik az orcám,
hittem az édesem igaz marad hozzám.
Tudtam a járását, szíve kondúlását,
kapualjban vártam lépte fordúlását.
Ha nem jő estére, sem a vetett ágyba,
étlen-szomjan dőlök a kapufélfára…
Ha reggelre sem jő, talán alkonyatra,
ostorát az ég is rajtam pattogtatja.
Inkább verje meg azt, aki tett keresztbe,
törje ki a bánat s törjön ki a nyelve.
A Sorsok könyvénél tizenketten ülnek,
mér’ hogy az enyémen egy se könyörül meg?
Kinek tegyek panaszt, Istenem, nem tudom,
csillag sugarával könnyemet hullatom.
Onnan tudd meg rózsám, ki szeretett téged,
mikor a fájdalom elevenre éget,
s az én szerelmemnek töviskoszorúja
nem a homlokodat, de szíved’ szorítja!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Pásztor Attila - Atyla
