Mily kegyes volt hozzám a bágyadt, őszi fény,
mikor homlokomra hullott könnyű csókja,
életre kelt szemem sugárzó íriszén,
s szirmot bontott benne egy parázsló rózsa.
Ringatott csendesen, dajkálta álmomat,
mint gyermekét óvó anya, úgy becézett,
hittem a szavának, nem leszek áldozat,
s hogy örökké tart majd az égi igézet.
Koldus szívem tőle remélte a varázst,
de két ablak között megrekedt egy résben,
már nem akarom, hogy nevemet fába vájd,
te nem értettél, és nem értelek én sem.
