Ő is elment.
Nem szeretek nekrológot írni, mert nem is tudok. Szégyelleném, ha méltatlannak tünnének mondataimat…
S bár emlékezem, az emlékek szavait sem sikerül jól monitorra vetnem. Mert jönnek azok össze-vissza, időrendiséget nem ismerve: amikor még nem tudtam jól leírni a nevét, egyszer szép írásával lepett meg születésem napján, majd jött az eltávolodás, ami soha nem volt olyan mérhetetlen, hogy egymás írásait ne olvassuk el… Közben tudom, akik közel álltak hozzá, barátként biztos nagyon szép mondatokkal, történetekkel tudnák Őt ideidézni. Hidd el Gyuri, biztos megteszik.
Ismertél annyira, hogy tudd: én csak kis gyufacimkényi gondolatokat szoktam írni. (Te adtad firkáimnak ezt a nevet.)
Tudod, nem tudtad…
A múlt idő még nem megy. De nem is kell a múlt idő.
Bár a Pantheonba költöztél át, itt maradsz velünk, s ha a mi időnk is lejár, odaülünk Melléd.
Kavyamitra Maróti György:
Furono*
Voltak, mondod: én azt mondom
vannak. Elevenebben, mint izgága
élők, élnek bennem a holtak.
Nincsen tán jó apám, a dalra
mindig készajkú, boldog bariton?
Apám, ki soha legyet sem ártott?
Nincs tán nekem anyám? Ne mondd,
jaj, ilyesmit soha ne mondjatok!
Éva hosszú haja még ma is
növekszik a sírban, én tudom,
és érzem haja színének illatát.
És drága Nővérem is itt van.
Ha nincs Vörösmarty – miként mondjátok –
ugyan, kinek hangját hallom, mikor az
Előszót vagy a Vén cigányt olvasom?
Karinthy és Kazinczy, Ady és Petőfi
nem voltak! nem voltak: vannak!
Szobrot farag még Buonarotti,
és Botticelli kupolát fest nyomorékan.
Kis voltak – vannak; kik vannak sokan
nincsenek számomra, csak nyüzsgő,
tipródó, szerencsétlen élőholtak,
És azt hiszik, számítanak. Szegény
élő, sokan senkik. Béke poraikra!
*voltak
Kavyamitra Maróti György:
Két novemberi
November 1.
Napfél és éjfél.
Lélek a ködnek foglya.
Eső hull, eső hull, mint
csillagok könnye, ha folyna.
*** *** ***
Tizenhét szótagnyi november
November van. Már
aludni tért a vén fa
avarágyában.
Kavyamitra Maróti György:
Tanulhat
az ember sok éven át gyerekpszichológiát, foglalkozhat Gyermekekkel, egyszer csak egy öt és fél éves csak sarokba szorítja. Kamilláról beszélek, legnagyobbik unokámról.
Úgy kezdődött, hogy megmutattam Neki a Vasarely-albumot, gondoltam, abban elég kreatív és izgalmas képek vannak. Tetszett is Millának, olykor jókat kuncogott (újabban ez a harsány „ez vicces!” felkiáltással fűszerezett kuncogás megy Nála), de valahányszor igazi opart-képhez, vagyis fekete-fehérhez érünk, megjegyzi: „Á! Nem színes!”
Megbeszéljük, hogy fekete-fehérben is lehet nagyon izgi képeket készíteni, el is fogadja az álláspontot, de később visszatér a fekete elleni lázadáshoz.
Jóval később, elsőre nem is kapcsolok, honnan ered.
„Nem szeretem a feketét.” – mondja nekem már az utcán, séta közben.
„Általában nem szeretik az emberek” – bólintok –, „gyászos szín. Pedig nem rossz azért.”
Csőbe húztam magam, nem vitás, mert érkezik a kérdés: „Papi, mi az, hogy gyász?”
Mesélem, és kénytelen vagyok érinteni a halál meg a temetés témakörét, pedig igyekszem máskor elkerülni. De közben az is meggyőződésem, hogy ebben a témában sem szabad hasalni, amennyire lehet, amennyit megérthet, komolyan kell Őt vennem.
Csakhogy amint elérkezünk a végéhez, a temetéshez, és ahhoz, hogy miért is szomorúak az emberek, ha valaki meghal, jön Milla kérdése: „Kislányok is meghalnak?”
És itt áll meg a tudományom, itt van vége a gyermekpszichológiának.
Vagy ki tudja?
Én minden esetre azt mondom Kamillának, hogy nagyon ritkán, például balesetben Kislányok is meghalhatnak, ezért kell nagyon figyelmesnek lenni, amikor az úton átmegyünk, de amúgy azt hazudom Neki kegyes hazugsággal, hogy Kislányok nem halhatnak meg.
Minthogy épp aznap tette föl a kérdést nekem, hogy „ugye, ha valaki nem beszél egy titokról, az nem hazugság”, amire én azt feleltem, hogy nem, az nem hazugság.
Most aztán ehhez tartottam magam: hallgattam egy titokról.
Hogy igazam volt vagy sem? nem tudom.
Kavyamitra Maróti György:
Értékárusító Szaküzlet
A sokak által lenézett és elkerült „nyóckerben”, Budapesten, a Kálvária és a Kőris utca sarkán van egy kicsiny üzlet.
Ezen a környéken szanálásra váró földszintes vagy egyemeletes, roskadozó bérházak állnak, melyek már itt voltak nemecsek ernő korában is, és azóta egyvégtében romlanak, pusztulnak, mint omladék állanak.
Még állanak.
Hogy az a kis üzlet, melyről mesélni fogok, mióta áll itt, arról nincs tudomásom; én az átkozott huszadik század utolsó éveiben láttam először, azóta bizonyosan itt áll.
Tulajdonosa egy meglehetősen koros – mondhatnám: öreg – zsidó emberke; alacsony, joviális, szemüveges, ősz hajú úr. ő a Tulaj, más szóképpen: a Mágus.
A Mágus úgy véli, hogy az elátkozott huszadik század első harmadában kezdtek gyűlni a bajok, második felében már omlott, bomlott, hullott minden a semmibe, az utolsó évtizedben aztán világossá vált a besötétedés, és az azt követő húsz év maga volt a minden értékek végső pusztulása, ahogy magában gyakran nevezte a kort.
A Mágus, ki hosszú és tartalmas életében filozófiával és vallásfenomenológiával is foglalkozott, úgy látta, hogy az általános elsötétülés oka a hagyományos, egykor volt értékek el-kitűnése világunkból.
A világnak épp világossága hullott setétségbe.
Azt tisztán látta a Mágus, hogy maguk az értékek persze nem vesztek el, valahol, valahogyan léteznek, megvannak azok, csak az emberek megkavarodtak, mindenféle mást gondoltak az értékek felől, aztán persze szenvedtek szegények, hogy rosszul értelmeztek mindent, de mindent.
Rossz irányból gondolkodtak Szerelemről, Barátságról, Hazaszeretetről, Hitről és minden más értékről is.
Amikor ezt megértette a Mágus, mágikus hatalmánál fogva kísérletezni kezdett, és sikeresen állított elő érték-hormonokat, érték-pasztillákat, értékszóró gázokat, tablettákat, miegyebeket.
Aztán megnyitotta boltját, mely azt megelőzően régiség- és antikvár könyvesbolt volt.
A Mágus persze jól tudta, hogy valójában illúziókat állít elő csupán: a világban sem pontosabbak nem lettek az egykor volt értékek, sem meg nem jelentek: ő csak azt tudta, hogy rajta kívül is vannak emberek, kik szenvednek az értéktelenségek fenomenális világában. Az ő számukra kísérletezte ki illúzió-pasztilláit, gázait, gőzeit, tablettáit, kanalas érték-folyadékjait. Aki megvette, és használta azokat, annak számára – de csakis annak számára – az értékek megjelentek.
Ezt követően kiakasztotta kicsiny boltja fölé az új cégtáblát: „Értékárusító Szaküzlet”; és fölakasztott belül egy másik táblát, afféle reklámot: „Valódi Értékre vágyik? Nálam megveheti!”
És aztán csak várt.
No hát, nem sokára nyílt a bolt ajtaja, szólt a kis csengő az ajtó fölött, Középkorú Férfiember jött be, hangos szóval szólt: „Szabadság!”
A Mágus fölnézett a pultról, és halkan mondta: „Uram, ez a köszönés már jó ideje kimúlt, nincs divatban!”
”Bocsánat!” – mondja a Férfiember. – „Nem köszöntem én, elnézését kérem türelmetlenségemért: szép, jó napot kívánok! A szabadság szó – melyet Ön köszönésnek vélt – arra vonatkozott, hogy szívesen vennék abból… Szabadságot szeretnék venni, uram!”
”És mit gondol róla? Nem szeretnék önnek bóvlit adni.”
”Mit értek szabadságon? No…” – töpreng el a Középkorú. – „Mondjuk: bármilyen külső erőtől való függetlenséget. Az önkibontakoztatás lehetőségét! Szabadságot, uram, Szabadságot vennék!”
”Pontosabban?” – kérdi a Mágus.
” Lehetőséget vennék Boltos, lehetőséget, hogy döntéseket hozhassak, és döntéseim alapján cselekedhessek! Ezt szeretném! Arra vágyom, hogy a hatalom megbüntethesse ugyan lépésemet, de ne tudja megelőzni azt! Adjon nekem képességet – érti? Képességet! – az értelemmel összhangban lévő cselekvésre, képességet az egyetemesen elfogadott értékekkel összhangban való cselekvésre! Szabadságot vennék!”
A Mágus még egy utolsót kérdezett: „És mások szabadsága?”
”Soha! Soha nem szeretnék olyan Szabadságot venni Öntől, mely másokat korlátok közé szoríthat!”
Erre a Mágus – pár ezer forintért – adott néki Szabadságot: a Középkorú boldogan ment világgá.
Másodjára – időben még, zárás előtt – álmodó tekintetű, ifjú Lányka nyitott be. Szeme tenger, haja ében, termete leomló ágú nyírfa.
”Szerelmet kérek!” – szólt halkan.
A Mágus rokonszenvvel nézte: ”Úgy érti Kisasszony, hogy egy szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelmet venne?”
”Ó nem!” – álmodozik a Lányka. – „Nem rólam van szó, én szerelmes vagyok. És ehhez a szexnek… nincs köze, az más! Tudja, olyasmit vennék, amiben én lehetnék a szeretett személy, aki iránt ő vágyban és odaadásban… Hisz tetszik érteni?”
A Mágus hátra sem nézve fölnyúlt a polcra, levett egy dobozt, és azt mondta: „Itt van Kisasszony! Majd nyissa ki, és mondja: viriavarázslat, legyenaparádé… És éljen Ön boldogan!”
Másnap, nyitás után azonnal, betoppant egy meglehetős Ifjú Férfi: ’”Van Hazaszeretete?”
”Milyenre gondol? Van petőfifélém, kölcseysem, aztán vannak újabbak is: mélymagyar, kicsit fasiszta, olyan jobbikféle, piros-fehér-zöld látókörű, nagymagyarországos… Van aranyjánosim is, tán a legjobb fajta. Akarja?”
”Inkább olyan józsefattilás, radnóti-félés kéne nekem!”
A Mágus keresgél a polcon, olvassa a dobozok feliratát: ”És mégis, magyarnak, számkivetve… Ím, itt e kő…Az érzés egyre megy: a költő, s a… cipész-inas, nem egy.”
És kap egy doboz Hazaszeretetet az Ifjú: a dobozon ez áll: „Íme hát, megleltem…”
Most Öreg Néne érkezik a bolt elé, őzikéjét kint hagyja; benyit, köszön halkan, és kérdezi: „Jósága van-eő”
”Megöltük a Jóságot, de mi az?” – így a Mágus. – „Jó, aki jó életet élő Templomos öregasszonyok jók-e? Ismerjük a Jóság különös dadáit: a betegeket ápolják, az öregeket gondozzák, és az őrülteknek kandiscukrot adnak! De mi az a Jóság, no? Mi?”
”Nem tudom: én Jóságot vennék!”
És a Mágus ad neki: igazit, valódit.
Tizennégy éves Kisfiú a következő.
”Csóóókolom!”
”Szervusz. Mi kéne, ha vóna?”
”Tetszik tudni, egyedül ülök az első padban, soha senki sem jön gombfocizni hozzánk, ha játszom, én vagyok a fradi is meg az újpest is. Tetszik árulni Barátságot?”
”Van éppen: tudod, olyan önként vállalt, szimpátián alapuló, elmélyült, bizalmas kapcsolatom, az van. Szeretnél olyat?”
A Kisfiú rábólint, a Mágus meg ingyen adja neki. Ki ingyen ad, azt a Kisfiú szereti érte: máris van egy Barátja.
És most már jönnek sorban Hősiességért, Hitért, Szeretetért, Szépért, Jóért, Igazért a vásárlók.
Tegnap aztán arra jártam én is, a Kálvária és a Kőris utca sarkán. Rövid töprengés után benyitottam, és köszöntem szépen.
„Mivel szolgálhatok?” – kérdezte a Mágus. – „Szabadság? Szerelem? Vagy mindkettő egyben?”
”Én… én kérem, kérem szépen… a Múltamat szeretném… megvenném!”
Csakhogy a Mágus ezúttal sajnálkozva tárta szét karjait…
Kavyamitra Maróti György:
Elmúlók
Elmúlt minden szép imádság,
minden Szépség imádata.
Fogyatkozik a telihold:
sehol Isten áldomása.
Kerekülj ki! Minden szépség
jöjjön vissza holnap!
Miért lenne a holnap is,
csak lepusztult, holt nap?
Egymagamban kullogjak tán
szomorfekete utcák során,
bárányfelhőkre térdepeljek?
Mögöttem kóbor kutya zihál.
Jöjj, ziháló kutya: nesze!
Maradt még holmi szendvics,
egyed!
Túlvilágra váltok jegyet:
jól cselekszem, nemde?
Ki mondja meg, miért kell
magam baktatnom az utcát?
Elvétettem tán a kettesben
baktatásnak múltját,
vagy csak a fogyó hold,
vackolódik velem?
Nem szeretlek fogyó hold,
mikor így lépsz, és lopsz
tőlem.
Lám, egy kocsma: ajtó nyitva –
tódul ki jó cigifüst:
gurítsunk még le pár felest,
nincs még telve gyomorüst,
és nyeljünk holmi borokat is,
feleseknek után. Utána
majd jöhet ágy is.
Talán elég lenne mára…
A villamos már nem is csenget,
csak álmában alszik egy picit.
Jó: akkor majd gyalog megyek.
Taxira nincs pénz megint.
Kelőben az Órion: nagy vadász.
Csillagok közül vadássz
holnapra –
vagy az utánra –
olyan gyönyörű,
és szép leányt,
mint ő
volt.
Vadászunk holnap
nagy Vadász?
Kavyamitra Maróti György:
Requiem
„Sem a nagy tudás, sem a kreativitás nem
teszi az embert géniusszá.
A szeretet az, amin egy elme alapszik.”
(W. A. Mozart)
Beethoven 1824. januári naplójegyzése szerint „Salierivel megint rosszul állnak a dolgok. Teljesen meg van bomolva. Állandóan azt fantáziálja, hogy bűnös Mozart halálában, és hogy megmérgezte: ez az igazság, és igazságként akarja meggyónni.”
Persze Bécs közvélekedése minden további nélkül elhitte ezt, mert hinni akarta. Salieri féltékeny gyűlölködése Mozartra nagyon úszott a levegőben.
Igen ám, csakhogy Antonio Salieri közvetlenül halála előtt egészen másként gyónt Ignaz Moschelesnek: „Halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak, kedves Moscheles.”
Bécs azért csak továbbra is hitt Salieri gyilkos-dühű féltékenységében, de mások meg más, közszájon forgó vélekedésben is hittek Amadeus váratlanul bekövetkezett – nagyon fiatalon bekövetkezett – és érthetetlen halálával kapcsolatban.
Ez a legenda meg egyszerűen a szabadkőművesek titkos társaságát jelölte meg Mozart gyilkosaként.
Bizonyos szempontból ez a pletykaként erjedő vélekedés sem volt alaptalan.
A Die Zauberflötét – a csodálatos Varázsfuvolát – nevezhették akár opera buffának, akár opera seriának vagy bármi másnak, valójában a szabadkőműves tanok szép, zenés képeskönyve volt: az volt már Liebeskind meséje szerint is, még inkább az lett Schikaneder librettója és Mozart zenei szándékai szerint. A titkos társaság kalapácsütés-szignálja ugyan véletlenül szerepel Esz-dúrban mindjárt a nyitányban, aztán a második felvonás előhangjában, végül a fináléban is?
Amadeus Mozart maga is szabadkőműves volt, közel állt a Born körül tömörülő felvilágosult bécsi, liberális tudósokhoz, és a csodálatos daljáték – mert annak is tartották annak idején, a bemutató táján – sok gondolata a felvilágosodás és a Társaság eszméit tükrözte. Márpedig a Társaság tagjai nem szerették, ha titkaik operaszínpadról köszönnek a közönségre; elterjedt hát a mendemonda, hogy Mozartot páholytársai ölték meg, mert nyilvánosságra hozta titkaikat.
Természetesen ez legalább annyira volt igaz, mint az, hogy Salieri gyilkolta meg a Virágdal-lelkűt.
Az ő halála egészen másként esett.
Elmesélem – főként mert erre senki meg nem kért -, persze, hogy elmesélem, hogyan történt, hogyan halt meg Wolfgang Amadeus Mozart.
Elmesélem, minden szépegetés, hazugság nélkül a valót.
1791. forró júliusának idusán egy ismeretlen, magát meg nem nevező küldönc névtelen levelet vitt Mozartnak, melyben a kor szokott retorikai fordulataiba ágyazva az a kérdés állt, hogy elvállalná-e a Mester egy halotti mise, egy requiem megírását, és ha igen, mennyit kér érte, és mikorra tudna elkészülni a munkávalő
Mozart a küldönc útján válaszolt, válaszában az szerepelt, hogy elvállalja a munkát, határidőt mondani nem tud, de tudni szeretné a megrendelő kilétét.
Néhány nappal később a küldönc újból megjelent a Mozart által megnevezett összeggel, és avval az ígérettel, hogy azt az elkészült mű átadásakor tekintélyes jutalommal megtoldják. Ismeretlen megbízója nevében a küldönc figyelmeztette Amadeust, hogy a megrendelő személye után ne kutakodjék. Csakhogy Amadeust elfogta valami balsejtelem, és napokig gyötörte: azon a nyáron amúgy is rossz volt a közérzete, hajlott a depresszióra, rosszkedvű, levert volt, noha okot nem talált rá, bármennyire kutatott is szép lelkében.
Amikor legközelebb eljött a küldönc, Mozart sarkára állt.
Amíg a titokzatos megbízóval nem találkozik – mondta -, egyetlen hangot sem vet a kottapapírra.
Így és ezért történt tehát – hisz így kellett történnie -, hogy július harmincadikán, szombatnapon, valamivel éjfél előtt, egy fekete köpönyegbe burkolt alak osont végig a bécsi Himmelpfortgassén, sietve ment,sötét köpönyegbe burkolózva, és a fekete csuklyát mélyen arcába húzva jobbra fordult a Rauhensteingasséra: ott elment a nyolcas számú házig, és alaposan megverte a kopogtatót.
Wolfgang Amadeus maga nyitotta a kaput: rosszul álltak már akkor a dolgai, cselédre, lakájra pénze nem volt. Rosszul álltak a dolgok, ahogy zsenikkel ez már lenni szokott. Március negyedikén tartotta utolsó nyilvános hangversenyét, amelyet Ignaz Jahn klarinétvirtuóz tiszteletére rendeztek egy bécsi vendéglő koncerttermében: röviddel ez után kérvényezte a városi tanácsnál, hogy ő lehessen a súlyosan beteg Leopold Hoffmann mellett a Szent István-dóm karnagyának asszisztense. Nem mondom, hogy elutasították kérését, de szolgálataiért cserébe nem kapott fizetséget, csak ígéretet arra, hogy Hoffmann halála után ő lesz az örököse. Igen, de abból az ígéretből megélni nem lehetett, nem ám!
Wolfgang Amadeus tehát – mint mondtam – maga engedte be a kopogtatót, a szobában hellyel kínálta: az idegen férfi a helyiséget megvilágító gyertya fénykörén kívül, a sarokban álló karosszékbe telepedett, de fekete köpönyegét nem vette le, mi több, a csuklyát sem vetette hátra. Mozart annyit konstatált csupán, hogy az illető rendkívül sovány ember, burkolt, födött arca, amennyire a homályban megítélhető volt, szinte koponyára hajazott. Mintha arcbőre múmiához hasonlóan rászáradt volna csontjaira.
„Örülök, hogy mégis eljött.” – kezdte Mozart. –„Hogyan, milyen néven tisztelhetem?”
„Mire való a név, maestro? Ugyan, mit mondana önnek a nevem? A név mindössze egy forma, egy alak – melyet ön jól lát most, vagy nem lát egészen jól – pillanatnyi megnevezése.”
„De akkor miként szólítsam meg, uram?”
„Ehh! Ha mindenképpen néven akar szólítani, hát nevezzen, mondjuk herr Tének! Vagy, hisz tudom, hogy ön az olasz nyelv bolondja, legutolsó operáit e szép nyelven írta, hát nevezzen signore Emnek! Hívhat, ha tetszik, signore Tempónak, vagy akár cavaliere Atemporalénak. És el is hagyhatja a megszólítást, ha úgy jobbnak látja! Végül is vagyok, aki vagyok.”
„Jól van, akkor hagyjuk az ön inkognitóját, de azt tudnom kell, ki a halott. Mi a neve? Hány esztendős korában hunyt elő Férfi vagy nő az illető?”
„Ami azt illeti” – érkezett a válasz – „még él. De közel van halála, igen közel.”
„Tervem az- mondta a zeneművész -, „hogy nevének betűit akkordokra fordítom ha lehetséges, és azokra építem a művet.”
A fekete csuklya alól érkezett a felelet: „Nevében – ennyit elárulhatok – van d-moll, gé-dúr, a-moll, disz-, f- és a-dúr.”
Mozart fölkapta a fejét.
„Akár az enyémben. És hány éves?”
„Harmincöt.”
„Fiatal, akárcsak jómagam. Férfi, nő?”
„Minek azt tudnia, maestro?”
„Kell. A kifejezés a zene lelke, nélküle üres játszadozás lenne; általa válik a zene a legnyomatékosabb beszéddé, amely ellenállhatatlanul meghatja szívünket. Sokan vannak, akik úgy tartják, hogy a zene, a legelvontabb közeg, szemben áll a legkonkrétabb közeggel, a nyelvvel, de ez nem igaz. A zene ugyan a legelvontabb eszme, de maga az érzéki zsenialitás. A zene az egyetlen közeg, amely képes kifejezni az eszmét. No, de férfiúi vagy női eszmét fejezzen-e ki a dallam?”
„Nem értek én Mester a dallamokhoz, de mindenesetre csak azt a dallamot írjad és hagyd meg, amely méltó módon tudja utánozni egy olyan férfiúnak a lelkiállapotát, kiejtését és hangsúlyát, aki a szörnyű, halálába hanyatló, háborús helyzetben is bátran viselkedik; aki balsorsában is – akár sebekkel fenyegető veszélybe és a halálba rohan, akár más szerencsétlenségbe zuhan – megállja a helyét, és keményen szembenéz a sorssal.”
„Tehát férfiről van szó!” – mormogja Mozart, és a gyomrát szorító balsejtelem lassan fölvándorol az ajkáig, ott kibukkan. – „Csak nem a saját halotti misémet akarja megíratni velem, cavaliere?”
Az idegen hallgatása, a felőle áradó csönd beszél, és igent beszél, igent mond.
„Ön a halálomat kívánja, uram? Harmincöt évesen? De miért: miért? Hisz nem ismerjük egymást, nem lehet az ellenségem!” – sikoltja, szinte sikoltja Wolfgang Amadeus.
„Ami azt illeti” – érkezik a válasz –, „ismerjük egymást, nagyon jól ismerjük egymást. De én nem vagyok az ellensége maestro, lehet mondani, hogy én vagyok az ön legjobb barátja. És meglehet, ezért kívánom épp a halálát, mint nagyon helyesen sikoltotta ön.”
„Figyelek, cavaliere, figyelek. Mondja!”
„Igazítson ki, ha nem jól mondanék valamit.” – szól az idegen. – „Négyéves volt – ugye, mester? – amikor apja elkezdett önnek kisebb zongoradarabokat tanítani. Nannerltől, az ön bátyjától tudom, ahogy tudhatja bárki, hogy ön, maestro már akkor képes volt arra, hogy egy óra alatt megtanuljon egy szonátát, fertály óra leforgása alatt egy menüettet. Már ez is bizonyíthatná, hogy ön született zseni és afféle csodagyerek volt, igaz?”
Mozart bólint: igaz.
„Olyan gyorsan haladt előre – jól mondom? -, hogy ötéves korában már kisebb zongoradarabokat gondolt ki, amiket bemutatott apjának, aki papírra vetette azokat. Tizenegy évesen meg éppenséggel vígoperát komponált, ugye mester? Tizennégy volt, amikor az első opera seriát megírta, ugye mester? hatéves korától nemigen érintkezett és sosem játszott más gyermekekkel, de ennek nem feltétlenül az apai ridegség és célirány volt az oka. Valószínű, hogy hatéves korától bajosan lehetett volna eltéríteni a zenétől önt, az ön számára a játékot elsősorban a hegedű- és zongoraleckék jelentették. Igaz, mester?”
Wolfgang Amadeus ismét bólint: igaz. És várja a folytatást.
„Ön, mester, harminc éve alatt írt – nemde? – tizenhét operát, negyvenvalahány szimfóniát, meg sem számlálható egyéb zeneművet.”
Mozart minden adatra rábólint, és várja a végkövetkeztetést.
És a lovag úr – vagy ki? – szolgál ilyennel.
„Mondja mesterem, ismer ön olyan csodagyereket, aki hosszú életű volt? És hosszú élete utóján is írt remekműveket? Ismer ön ilyeneket?”
Mozart megrázza a fejét, megvonja vállát.
„Nem, nem ismer, mert ilyen nincs. A csodagyerekként indulók vagy fiatalon meghalnak, és szép holttestet hagynak maguk után, vagy negyven éves korukra kiüresednek, és többé nem alkotnak. Ezért felejtődnek, jószerivel nem kerülnek be a műtörténetbe. Én önnek mester nem az ellensége vagyok, hanem a barátja, talán az egyetlen jó barátja, amikor felajánlom önnek az ifjúkori halált és vele a halhatatlanságot. Írja meg mesterem azt a Requimet, tudom és biztosítom önt, hogy remekmű lesz. Az utolsó remekműve, de remekmű. És aztán az isteni Mozart belép a halhatatlanságba.”
„Ugyan, ugyan már cavaliere!” – mondja Amadeus. – „Halandó embernek nincs hatalma arra, amit ajánl.”
A fekete csuklya alól érkezik a válasz.
„Emlékeztessen maestro, kérem, mert én nem emlékszem! Mióta beléptem ebbe a helyiségbe, mikor mondtam önnek, hogy ember vagyok? Milyen körülmények közt hallotta tőlem, hogy halandó vagyok?”
Jéghideg, sírlehelletű csönd települ a szobára, tán a világra is.
Az idegen készül a távozásra.
„Írja meg maestro azt a művet! Írásbeli szerződést kötnünk nem kell. Láthatatlan szerződésünkön a Requiem lesz a pecsét.” – és a feketecsuhás kimegy a szobából, ki a házból, és eltűnik az éjszaka homályában. Akkor már Mozart lelkében búgni kezd a requiem aeternam, a d-moll hangzatra épülő nyitótétel.
1791. november vége felé Wolfgang Amadeus Mozart ágynak esett, magas láza és heves fejfájása volt, végtagjai megduzzadtak; orvosai tanácstalanok és tehetetlenek voltak. December első napjaiban kicsit javult az állapota, még arra is telt erejéből, hogy barátaival közös próbát rögtönözzön a Requiem elkészült részeiből. Ez december negyedikén történt, de még aznap este oly heves rosszullét fogta el ismét, hogy az eszméletét is elvesztette. És többé már nem is tért magához.
A halál az ötödikéről hatodikára virradó éjjelen, hajnali egy óra előtt nem sokkal állt be. Kihunyt a Fény.
Okosan buta zenetörténészek állítják, hogy azon a napon, Mozart halálának napján a Requiem még nem volt készen, hogy csak a nyitótétel volt teljesen befejezve, sőt olyanok is akadnak, akik állítani nem szégyellik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá a requiem aeternamhoz. Az ezt követő, bonyolultan gyönyörű fúga, a Kyrie és a Sequentia legnagyobb része is csak a vokális részekben és a continuóban volt kész, mondják, írják harsány nagyképűséggel. Azt beszélik e lelketlen lelkek, hogy Freystadtler, Eybler meg Süssmayer fejezték be a Művet.
Ó, szent együgyűség, földhözragadt látásmód!
Igenis: december negyedikén a Requiem egészen készen állt, egészében ott volt Wolfgang Amadeus agyában, szívében. Az említett urak legfeljebb kottapapírra vetették azt, ami Mozart lelkében rebegett és zenélt és búgott, és mi azt is tudjuk, igen pontosan tudjuk, kinek a segítségével kottázták le nevezett urak.
A holttestet a zeneszerző rauhensteingassei lakásában ravatalozták fel, onnan átvitték a Szent István-dómba, ahol beszentelték, majd még aznap este eltemették a Sankt Marx temetőben. Nem a II. József-féle takarékossági rendeletnek megfelelő tömegsírba, hanem egy harmadosztályú sorsírba. Ebben a sírfajtában három koporsót volt szokás egymásra helyezni, aztán a sírhelyet hét év múlva újra kiadták. A temetésen máig nem ismert okból sem családtagjai, sem Constanze nem vettek részt. Ő, mármint Constanze, imádott felesége csak 1809-ben ment ki első alkalommal a temetőbe, hogy megkeresse férje sírhelyét, de már nem lelte.
Így esett, hogy a temetésen csupán egy ismeretlen, fekete köpönyegbe burkolódzó férfi vett részt, kinek arcát elfödte a csuklya.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
