Enyhe tavaszillat lengte körül a várost. Alig jártak locsolkodók az utcán, pedig húsvéthétfő volt. Márta kitörölte szeméből a fáradtságot, kitekintett az ablakon. Nem akart kimozdulni, nem készült sehová sem, mégis szépen felöltözött. Ilyenkor, ünnepekkor — legyen az karácsony, húsvét, névnap, születésnap — csak ült az ablaknál és várt. Ha megunta a nézelődést, a tükörablak opál fényében nézegette idősödő, de még kerekded arcát. Világos bőrét át- és átbarázdálta az évek hosszú sora alatt összegyűjtött számos szarkaláb, szemének mókásan parázsló fénye is megkopott a végérvényesen eltűnt évek alatt, haja megőszült, szíve vastag kéregbe burkolva védte őt a külvilágtól, az élettől, az emberektől.
Az óra komótosan ketyegett, ő félve biccentette félre a fejét, s azon gondolkodott, vajon mi járhat az ünneplő emberek, sonkát, tojást, salátát falatozó szomszédok fejében. Évek óta élt egyedül, de már nem fájt a magány. Régen magára húzott egy burkot, amibe senkit sem engedett be, hiszen eddig mindenkit elveszített, mindenkit, akit szeretett. A gyermekei már hosszú évek óta saját útjukat járták, feléje sem néztek, férje két éve hagyta itt.
Annyi ereje azért mindig akadt, hogy kitakarítsa a lakást, szép fényesre törölgesse a tányérokat, a porcelánpoharakat. Ilyenkor, ha mások ünnepeltek, ő is megterített, bár pogánynak tartotta magát, mégis, valahogy megnyugtatta a megterített asztal és a fehér terítő látványa. A konyhában húsleves főtt, és ez eszébe jutatta a régi vasárnapokat. Kellemes, nagytakarítás utáni tisztaságillat érződött mindenfelé.
Kopogást hallott. Egy magas alak ácsorgott a küszöbön, egy nő, fekete kabátban. Szikár termete úgy meredt rá, mint egy felkiáltójel. Nem mondott semmit, csak némán várakozott.
Márta azonnal ráismert, de tanakodott egy kicsit magában, mielőtt beengedte. Bella volt, a régi barátnő, jó húsz éve látta utoljára. Ráncos arcán megvillant az a megragadó mosoly, ami mindig is levette a lábáról. Utolsó mondataira is emlékezett:
— Ki tudja, kinek veszi fel? — súgta új kedvencének sok-sok éve Bella félhangosan, de elég hangosan ahhoz, hogy Márta meghallhassa. Akkor dermedten válogatott tovább a sok színes fehérnemű között. Szinte látta saját, karcsú termetű önmagát, amint gondterhelt arccal keresgeti a neki való, aprócska méretet. A mondat hallatán megállt benne valami. Nem kereste többet Bellát, azóta nem is beszéltek, s most itt áll az ajtajában, arcán a jól ismert mosollyal.
— Gyere be! — szólt halkan, és tétova mozdulattal beljebb invitálta a vendéget.
Bella néhány percnyi gondolkodás után szögletes, bicegő járással sétált be a lakásba, leült a megterített asztal mellé és fokról-fokra, kíváncsian méregetni kezdte a nappalit. Minden bútor, minden tárgy ismerősnek tűnt számára. A barna szekrény, a bordó kanapé, az íróasztal, az állólámpa. Biccentett egyet, majd kijelentette:
— Örömmel látom, itt semmi sem változott. Talán csak ez! — mutatott egy képre az íróasztalon, ami úgy állt ott, mintha éppen azt szeretné, hogy észrevegyék. — Mégsem maradtál egyedül? — kérdezte meghökkent hangsúllyal.
— Nem, miért? Azt gondoltad?
— Ezt éppen nem állítottam, csak valahogy nyilvánvalónak tűnt.
— Értem — súgta halkan Márta, s kissé előrehajolt. Nem, nem maradtam egyedül, hosszú évekig boldog házasságban éltem. A férjem két éve ment el.
— Miért nem követted? — kérdezte Bella komoran.
— Úgy gondolod, ezt kellett volna tennem?
— Amilyen önző vagy, nem tetted.
— Miért jöttél ide? — tette fel a kérdést Márta sietősen, mert érezte, látogatóját emészti valami.
— Nem is sejted?
— Nem.
— Szeretném tudni, miért.
Márta kérdő tekintetét látva, a vendég szigorú hangnemben folytatta:
— Hazajöttem néhány napra, megtudtam egy ismerősünktől, hogy még mindig itt laksz, ezért gondoltam, bekopogok — mondta elmélyülő hangon, majd fürkészve továbbpásztázta szemével a szoba tárgyait. — Miért haragudtál meg rám, hiszen szerettük egymást? — tette hozzá kis hallgatás után, komorabban.
— Emlékszel? Amikor megműtöttek, munka után minden nap elvittem hozzád az ebédet…
— Hálás is voltam érte, igen. Amikor hozzánk kerültél, kezdőnek számítottál a szakmában, én a szárnyaim alá vettelek. A válásod során is végig melletted álltam, minden szörnyű döntésedben igazat adtam neked, pedig nem volt igazad.
A két nő egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd Márta szólalt meg előbb:
— Egyél egy kis levest!
Szelesen kifordult a konyhába, s gondolataiba merülve tálalta fel az aranysárga húslevest. Bella mohón falatozta az ételt, majd kicsit szarkasztikus hangsúllyal megjegyezte:
— Csak nem… Megtanultál főzni? Sohasem tudtál!
— Neki csinálom — mutatott Márta a barna keretben fénylő képre, majd ábrándozva elmosolyodott. — Mióta elment az uram, minden nap főzök. Nem szeretném, ha éhen maradna szegénykém, nem szeretek egyedül enni, ő pedig nem szereti, ha nem eszek.
— Ezért hát a két személyre terített asztal?
— Ezért.
— Nem jön vissza, ne gondold! — morogta Bella. —Finom a leves, milyen szép rend van itt! Szóval, miért?
— Emlékszel, egyszer, a munkahelyen egy távolabbi asztalnál a fehérneműk között válogattam. Tudod, akkoriban sokat jártak nálunk a piacosok, ügynökök, és épp akkor emelték a fizetésünket. Akkoriban még benned égett a válásod idején kialakult, megingathatatlan nők iránti gyűlölet, amit mindenkire kiterjesztettél. Így szóltál felém mutatva akkor: „Ki tudja, kinek veszi fel?” Emlékszel?
— Emlékszem, igen. Évikére, a cserfes titkárnőnkre célozva mondtam ezt a mondatot. Te tényleg azt gondoltad, hogy…
A két nő egy pillanatra egymásra meredt, majd szinte egyszerre pattantak fel. Márta szeméből kerekded arcára pergett egy könnycsepp. Átölelték egymást, így sétáltak az ablakhoz, Bella kicsit bicegősen, Márta gömbölyű mozdulatokkal, szinte hömpölyögve.
— Itt siettünk a munkába, ezen az úton, minden nap. Mindent megbeszéltünk, mindenben egyetértettünk. Nem lázadoztunk a sorsunk ellen. Mindketten elvált nők voltunk, összetartottunk. Aztán elmentél. Nem láttalak többet — emlékeztette Bellát a függönyt félrehúzva Márta.
— Igen, de most itt vagyok, húsvét van, és újra beszélgetünk — súgta halkan Bella, s kicsit közelebb húzta magához idős barátnőjét. — Örülök, hogy megtanultál szeretni!
— Örülök, hogy… megtanultál megbocsájtani! — dadogta Márta könnyeit nyeldesve.
— Köszönöm.
— Köszönöm.
Márta és Bella egymást átkarolva, csendben álldogáltak az ablaknál. A körúton halk morgással fordult be egy autóbusz, az ágas-bogas fákkal övezett téren óvatosan billegtek a galambok, s egy fehér hajú nénike könnyed mozdulatokkal apró magokat szórt feléjük. Lágyan fújt a szél, lassan besötétedett.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.27. @ 17:32 :: Vajdics Krisztina
