“Vállamra ömlik a langyos végtelen”
miközben elnyűtt sorsomat fércelem,
a lehulló éjszakában szárnyalok,
rezgésünk egy, s érdemből rám ragyog.
Csak a test törékeny, a lélek szabad,
ha öntudatlan bordákból felszakad,
Szférák zenéjére mindent elfeled,
életeket, vágyakat, szerelmeket.
Te mögöttem állsz az omló időben,
és ez a vonzalom bennünk időtlen,
mert érzem melengető fénytüzed,
“mintha azzal is több volnék nélküled”.
/Idézett rész, Mészáros László – Utolsó érintés című verséből való./
Legutóbbi módosítás: 2014.04.24. @ 19:00 :: Bakos Erika