Petz György : ÉS

Nyomtatás

Ősjelképek közé odavetve –

ég és föld között a közvetítő

feje és lábfeje leggyorsabb kapcsa:

a fájdalom – testvériségünk titka,

mi az anyagból jő, hogy legyen mit

meghaladni, s ne jusson sehova.

Milyen más rátekinteni, mint

belenézni, s átengedni magunkon,

ami nélkül világunk csak elbeszélés,

jól formált szó vagy képművészet –

pedig az eredeti szó megemészt,

és karámba zár az igaz kép, nem enged.

Hurkolódik a világ belőlünk,

s mi kilessük a csodát: a menekülés

egyetlen útját, mi ránk vall, oly más –

és hány milliárdszor lesz még, volt már.

Fej, kéz, szív helyére téve, és a szem –

becsukva mind a négy vagy tárva: egyre megy.

Egy nagy levegővétel atomtól csillagig –

megnehezült légzés a távlatok miatt –

határaimon átvillan a határtalan,

s marad kábítószerem; tartom csodának:

ugyanúgy egész vagyok, révülete a résznek:

egy pillanatra nyílok-zárulok – szerethetek.

Oda se figyelek, s napjaim készek,

épületemben liftek föl- és le;

sejtjeim, köszönöm; köszönöm, szövetek,

ha nekem az egész gondja fejemben –

hatalmas agy lennék, az is kevés lesz –

köszönöm, hogy gondom más lehet.

Mi nem engedi az ódát szólni,

kinek kiáltsak dicséretet;

nem vártam semmit, s mindent kapok;

ki az, aki ennyi jót tesz velem –

hiába használom magam mint eddig,

nem csupán magam működik itt benn.

                                     (2014.04.23.)