A mennydörgés viharral jött – mint mindig
( nekünk kell ráfáznunk, mert ez a természete )
sorsunk fagyott húsán át hatolt az őscsontig,
elpárállott bőrünkként takart be fellege ,
a szárazföld biztonságát elmosta az eső hamar
– egymásba szorultunk mint összekopott csigolyák,
mikor a félelem nyúlt gerincvelőt facsar –
és tudtuk már: késő figyelni a szeretet sikolyát…
Aztán a kivérzett remények tengerén keresztül
eltűnt a régi, és kibomlott egy békés, új idő
( korántsem az a fajta, amit a Kereszt szül )
megigézetten figyeltük, s már tudtuk: szédítő
magasságokat félni nem vágyunk többé soha,
míg nem érthetjük legaljáig a mélységeket.
A létezés úgy tűnik, néha édes, néha mostoha
( tán a sejtjeidből most épp egy átültetéshez tépeget ).
Legutóbbi módosítás: 2014.04.24. @ 05:06 :: Schifter Attila
