Égboltkupola alatt, lombok apszisában állok:
tarka gyászú levelek reám holt mámorában,
mely az enyém is: mint minden álmom,
a bársonyból pergamenné váló záporában,
ahogy őszmintájú selymével, óvón lep el,
míg utam testükön puhán vagy zörögve járom:
ez testvéreim lábaim alá borította lepel,
mellyel egyszer majd megint eggyé válunk.
Színeit szomjasan szívják: szívem és szemeim
’s velük együtt alkotjuk majd a föld sarát,
bennük oldódnak fel gonoszság marta sebeim,
oszló testünkkel újrarendeződő elemek sorát
bocsátjuk rendelkezésre és útjukra újra:
kölcsönhatásba lépve egymásba elegyedünk
a mindig születni kívánkozó sorsokba bújva,
így alkotjuk meg és tesszük végezetül jóvá,
így hozva létre általunk új és újabb életünk.
A bűnt, mint kormot mossa át tiszta hóvá
’s megérthetjük, mert amit végre megélhetünk:
hogy a halál nem más, mint következő kapu:
hol elmarad, mit addig bárhogy is tévedünk,
az útnak soha nincs vége és nincs útilapu
lábainkra kötve, csak a szeretet jön velünk
’s egy szakasz végén nem táncolsz a lét szélén,
mert önmagadban hordod hűen mindig azt:
rejtőzőn őrizve a remény túlélő szülőméhén,
mint a búcsúzó ősz a mindig újraéledő tavaszt.
Kedves, én ezért nem félem többé a halált;
ha innen el is múlok, már örökké érzek Rólad:
a lényed, mely a végtelen ezen pontján eltalált
hozzám – fénypolleneken szelve át bolygókat –
mindig velem lesz, érzésatomjaimba rejtve:
én sem eresztem már és engem sem ereszt,
bennünk magasodik az idő által ki nem kezdve,
mint virágát szikes testéből tápláló kőkereszt.
’S valahol, a világéltető nap bíbor alkonyában
egyszer tán apró águjjakba fonódik lombkezünk,
míg magányunk csendjárta erdőtemplomában
egy halk zöld vallomást suttogva, így ölelkezünk.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.05. @ 05:30 :: Schifter Attila
