ha elrévedek,
és tányérzörgés helyett
papírtálcáról szedegetek
nem hamuban sült krumplit.
Eszembe jut hátrahagyott csendje,
torkomon akadt a hang, mikor elment.
Jártában keltében sem
volt különös semmi,
egyszerűn élt, szólt és ugyanígy
tudott szeretni.
Mindegyikőnknek jó volt
a közelében.
Ételt, meleget, figyelmet adott,
és mi percre figyeltük csak,
hogy ott áll-e a konyha kövén,
és rohantunk tovább
tenni-venni, máshol lenni.
“persze, majd szólj, és jövünk…”
Kész az ebédem-
megfőztem,
az íze más…
az ő levesét
szeretném még egyszer újra.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.04. @ 06:08 :: Pál Abigél