Melyet szerzém csalitos kalitban,
éltem delelőjén túl Ráknak havában,
jártamban keltemben,
ingemben, gatyámban.
Oh, legénységem édes viránya,
Te láttad a Szűmnek merre van íránya.
Szűmnek szépséges csalogánya vagyon,
Rajongásom, mily terebélyes haszon,
kevercse álomnak, valónak, ha hagyom.
Zokogó malmim őrlék a tüzem,
gyepümnek térén pihegő szűzem
nekem nyítá ki bibéjét, bolyhát,
s én feledém a hátsómat csipkedő bolhát,
szívám Eratom mézédes porját.
Nem lankad ki, szerelmesen szerete,
s nem érezé, hevet, nevet szerez-e.
Céljának nem megyen botoran elé,
vágyát nem veté magvető elé.
Nem húzá igáját gyilkos érezetnek,
megveté a vállát szerelmképzeletnek.
Midőn a csalitban csattog a filemile,
csalárdságot felejt, s dallá merevede
bűbájos kelleme az imádott szűznek,
kit álnokul mások is fűznek.
Oh, legénységem édes viránya,
emlékélményimnek halovány rózsája,
kivírula orcám, mikoron meglátlak!
Vajh, a régi szűznek hol találom nyomát?
Vajh, régi vágyamnak hol találom torát?
Vajh, az régi bolha kinek csípi farát?
Vajh, álnok Erato kinek adja porát?
Vajh, virányos gyepűn ki örlé a tűzét?
Vajh, mely szűznek vidítja kebelét?
Vajh, mikor keserg így, ahogyan most Én?
Szereztem ez éneket Ráknak szép havában,
Belefojtva vágyam, mely elholt hamvában.
Síratva ifjúság édes csalitosát,
szétszórtam már kedvem minden édes porát.
Mogorva öregség poshadt borát iszom,
ki már tudja, tudja, az Élet ily nagy piszok!
Legutóbbi módosítás: 2014.08.04. @ 06:17 :: nemojano
