Szétfoszlott az idő, elolvadt a hólé,
Cserepet hullajt a kukoricagóré.
Roskadt tető fölött int a kéklő azúr,
Lécei közt talán ránk is nézett az Úr.
Oly rég jártam itthon, a fű is térdig ver,
Kávét hoz a szomszéd, ő biztos megismer.
Oszlopok eldőlnek, akácfából volt mind,
És a labdarózsa – mit tehet? – rábólint.
Kisgyerekként itt volt búvó- s rejtekhelyem,
Óriások, törpék mind ott laktak velem.
Ősszel aztán megtelt, várt sok-sok sárga cső,
Harminc éve volt tán, s az emlék visszajő.
Üres most az udvar, csendes a ház, a kert,
Szomorúság pókja mindre hálót tekert.
Az élet tovaszáll, csak virágok nőnek,
Azok mesélnek majd egy másik jövőnek.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.28. @ 20:00 :: Fehér Csaba