Nagyanyám porcelán kancsója áll az asztalon,
belsejében folyékonyan ül a fájdalom.
vidám percek, harmonikus család, a békesség
rég nincsenek, csak magányosan töltött esték.
Múló pillanat, nagyapa megölelt, emlékszem,
néha dohogott, ha a kalapjára ültem,
anya folyton csak hármas szövetségünkről beszélt,
bús szeretetét nem adnám soha semmiért.
Az összetartás fémkapcsa varas sebeket mart,
ártatlan hitünk, hogy a sors megkönyörül majd.
Anyám gyönyörű arcán szikkadó, hiú remény,
sosem adta fel, örökké hitt bennünk, Szegény!