Azt szokták mondani, hogy „két dudás egy csárdában” nemigen fér meg egymással. Margit és Angéla kapcsolatára is ez illet. Margit jó darabig félretette Angélát, hiszen ki sem látszott a sok feladatból. Míg aztán egy nap rászánta magát és felhívta telefonon.
— Eszedbe jutottam végre? — szólalt meg Angéla vidáman. — Vártam a hívásodat. Igaz, lassan egy fél éve nem beszélgettünk. Nem akartalak zavarni, ki akartam várni a hívásodat. Mesélj, vagy „magyarázkodj”, mi volt a hallgatásod fő oka!
— Mesélni valóm nincs sok, magyarázkodni sem akarok. Tudod, vagy nem tudod, de nagyon sok minden nyomta akkor a hátamat. Ismersz elég régóta, nem szeretek panaszkodni, még kevésbé tanácsot vagy segítséget kérni. Magamra voltam utalva, és igyekeztem megoldani a problémáimat. Többé-kevésbé sikerült is. Amikor Vicus beteg lett a fülével akkor kezdődött minden. Szinte sorozatban jöttek a kellemetlen események. Mint akit üldöz a balsorsa. Végre egyenesbe kerültem. Dolgozom, mint egy megszállott, vezetem a háztartást, igyekszem Jánosnak segíteni, amiben tudok, plusz anyai teendőim is vannak. Pláne, hogy Vicus elkezdte az iskolát. Senki sem segített, de nem is igényeltem. Letettem az első nyelvvizsgámat angolból, és tanulok tovább. A munkahelyemen előléptettek vezetőnek, egy teljes részleget irányitok, öt ember tartozik alám. Nem sorolom tovább. Gondolhatod, mennyi kedvem volt más panaszait, sirámait meghallgatni. Volt nekem bőven, meg van is. Nekem nem volt kedvem senkivel sem találkozni, kapcsolatokat ápolni. Mondhatnám azt is amolyan emberkerülő apáca lettem.
— Sok mindenről tudtam, ami történt veled. Nem akartam erőszakosan beleverni az orromat az ügyeidbe.
— Pedig próbálkoztál, nem is egyszer! Szeretted volna, ha elmesélheted a saját gondjaidat, és elvártad volna, hogy azokkal foglalkozzak.
— Ne mondj már ilyeneket, Margit! Jól esett volna, ha meghallgatsz egyszer-kétszer, ez igaz. Tiborral nem mentek és mennek a dolgok, ahogy szeretném. Nem váltunk el a gyerekek miatt, de fagyos a kapcsolat. Ki akartam költözni egy másik lakásba, de ő könyörgött, hogy maradjak, nem akarja a gyerekeket elveszíteni. Maradtam. Az üzletem továbbra is jól megy, de elegem van belőle. Valami egészen újat szeretnék, csak azt nem tudom, mit. Anyagiakban persze biztosan rosszabbul járnék, mert egy kezdés az elején ráfizetés. Csak eszi a pénzt és nincs semmi biztosíték arra, hogy ez később megtérül. Csinálom, ami van, ám közben próbálok egy új vonalat is kiépíteni. Manapság az embereknek két dologra van szükségük: pontosabban kettőre költenek. Az egészségükre, meg az étkezésükre. Az egészségükre csak az „úri”, pénzes réteg képes áldozni. Ezek mindig biztosítani fognak egy jó megélhetést. Ám rengeteg az adminisztráció, száz szemednek kell lenni, és főleg jó, ha nagyon odafigyelsz, mit és hogy adózol. Ha keveset vallasz be, keveset fizetsz az adóba, az a baj. Ha az ellenkezőjét csinálod, akkor hozzászoknak, egy magasabb kategóriához. Teszem azt, két hónapig nincs olyan bevételem, kevesebbet adózom, már küldik is a nyakamra az adófelügyeletet. Egy kis éttermen gondolkodok. Kevesebb munka és ugyanúgy meg lehet belőle élni. Csak szerényebben. Még csak tervezgetem ugyan, ám nincsen messze a megvalósítás.
Hosszan kibeszélték magukat, ám egyre inkább felszínessé kezdett válni a csevegésük. Amint valami kritikus témát érintettek, visszafogták magukat, nem mondták ki őszintén, amit régebben ki mertek mondani egymásnak. Egyre inkább amolyan „diplomatikus” társalgás lett belőle, amit azzal zártak: majd hívjál, vagy hívlak én, ha lesz rá érkezésem. Mind a ketten tudták, jó darabig ismét „mosolyszünet” lesz kettőjük között.
János, híven az ígéretéhez, megfelelő munkaerőt próbált keresni Margit helyet. Margit válláról le akarta venni a terheket. Ám ez sem bizonyult könnyű feladatnak. Jelentkező akadt nem is egy, de vagy a szaktudásuk volt hiányos, vagy a szorgalmukkal volt baj, illetve a fizetésben nem tudtak megegyezni. Margitnak továbbra is húznia kellett az igát itt is. Már azt tervezték, bezárják a rendelőt, amikor Margitnak támadt egy jó ötlete.
— Mégis miért jártam egészségügyi szakközépbe? — kérdezte önmagától. — Mi lenne, ha a végzős évfolyam tanulóinak munkát, és gyakorlati alkalmat adnánk? Amit mi ingyen kellett, hogy csináljunk, azt most fizetésért tehetnék.
Előadta az ötletét Jánosnak.
— Jó az ötleted! Gondolod, hogy ezekkel a csitrikkel bánni is tudunk majd?
— Nem féltelek! Ahogy nekem eltekerted a fejemet medikus korodban, mint kész orvos…
— Nem félsz, hogy majd esetleg kikezd velem valami kis kacér?
— Ha ennyire telhetetlen vagy, és nem lennék elég neked, csak egész bátran kezdjél velük. Ám ne gondold azt, könnyen megúszod, ha félre találsz lépni. Először is ragaszkodni fogok gyerek- és nőtartáshoz, valamint a havi fizetésemre is megmarad a követelésem, akár ott dolgozom, akár nem. Lakást úgyszintén kell biztosítanod, mert akkor közös tető alatt nem maradunk.
— Sok menő nyugati filmet láttál, drágám. Onnét vetted ezeket?
— Mikor volt nekem időm nyugati filmekhez, megmondanád? Talán majd most lesz. Csiszolódtam én nyugati kultúra nélkül is. Félretéve minden viccet. Ezekkel igenis lehet bánni. Pillanatok alatt kitűnő munkaerőt nevelhetünk belőlük. Minden rajtad, meg rajtam múlik. Azt már meg sem említem, hogy az államtól is igényelhetünk támogatást.
— Mekkora kapitalista lettél!
— Miért lettem? Velünk az akkori állambácsi tette ugyanezt. Én csak modernizálom az egészet, és saját hasznomra fordítom.
— Akkor, rajta láss neki!
Másnap Margit a munkája közben elautózott a régi iskolájába. Megkereste az igazgatónőt, és előadta a tervét. Nem tudni, hogy a meggyőző beszéde hatott, vagy esetleg az a tény, hogy valaha itt koptatta a padokat, az igazgatónő rögtön elfogadta az ajánlatot.
— Még az oktatási és egészségügyi minisztériumot fel kell hívjam, mivel ez egy olyan nagy projekt, amihez az ő hozzájárulásuk kell.
— Már megbocsásson, de nem egy egész osztályt akarunk alkalmazni. Legjobb esetben hat lányról lenne szó. Hetente váltanák egymást. Egyik héten az egyik másikon a másik pár. És mi vállalnánk minden költséget, azaz fizetést biztosítanánk a lányoknak. Én régen a kórházban voltam gyakorlaton, és persze ingyen. Manapság a kórház nem igen alkalmazza ezeket a tanulólányokat. Vagy tévednék? Mi az egy hét munkájukat megfizetnénk. Na, ne valami csillagászati összegre gondoljon. Olyan tízezer forint egy hétre fejenként.
— Mettől meddig kellene dolgozniuk?
— Délutánonként, hetente négy alkalommal négy óra. Heti tizenhat óra. Kevésnek találja?
— Jaj, dehogyis, és kapva kapnak majd a lányok az alkalmon. Én magam nem dönthetek, megkérdezem a felettes hatóságokat is. Tudja már megszűntek a régi előírások, de bizonyos formák megmaradtak. Fogok telefonálni önnek, amint megkapom a szükséges hozzájárulást.
Este Margit beszámolt Jánosnak az eredményről.
— Mond te eszednél vagy? Mégis hogyan képzeled? Iskolát nyitok majd a rendelőmben? Hol lesz nekem minderre időm? Van némi gyakorlatuk, már az biztos, viszont én nem tudok minden egyes kezelésénél ott segédkezni, ellenőrizni.
— Mire vagyok akkor én?
— Ezt nem értem — értetlenkedett férje. — Eleve minek az egész felhajtás, ha továbbra is be akarsz járni?
— Csupán addig, amíg kettőt úgy be tudok tanítani, hogy rájuk bízhatok mindent. Nekik az iskola befejezése után akár végleges munkát adhatunk. Kapkodni fognak a helyért, meglátod.
— Nem vitatkozom veled. Szerinted cirka mennyi idő kell, hogy rájuk bízhatsz mindent, anélkül, hogy itt lennél mellettük?
— Fogas kérdés. Nem tudok azonnal válaszolni. Terveim szerint két hónap. Nekem akkor kezdődik a nyári hajtás. Juliusban van a középfokú nyelvvizsgám. Megoldjuk, mint mindent.
Pár hét elteltével az iskolaigazgató felhívta Margitot, és közölte vele a jó hírt.
— Megkaptunk minden engedélyt. Mikor küldhetem a jelentkezőket?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Avi Ben Giora.
