Mintha életfa ága törne darabokra,
úgy reccsen rám a mindenható ég,
majd távolodva gurul el a hangja.
Villámok varrnak fénytetoválást,
világosságot evő sötétség lovagokra.
Bugyborékolva nyújtózik az úttest,
kerekek által barázdált arcán
esőcsepp könnyek folynak patakokban,
csilingelésig rázzák a fákat üvöltő szelek,
s alattuk tétova gyökerek görcsös
maradásukat keresik szüntelen.
Autóm reflektora szinte
semmibe révedő tekintettel
fúrja magát a távolt elálló
párák fehéren gomolygó,
imbolygó szellemtánca közé,
Csupán egy pillanatra szétugrasztva őket,
korábban jövőket és a frissen érkezőket.
A kerekek sikítva, hörögve
hasítanak keskeny csíkokat
az utat beterítő
vízlepedő hátából.
Mintha azokat összecsomózva
szeretnének menekülni
az út szélén rájuk leselkedő halál
feléjük nyújtózó karmából,
Remélve aprócska jelet
a biztos hazatérés ki tudja
éppen merre ténfergő gondolatától.
Az álmosság rabul ejti az elmébe
lapozó további gondolatokat,
A pihenés menedékházába terelve
útra rádőlő, szél csavarta indulatokat.
A villámok ereje végül gyengülni látszik,
ember és természet egymással csak játszik.
2012. 06. 09-2012. 06. 16.
————————————————
Attila, sokkal kevesebb manír… kép a képre halmozódás… – annyi, amennyit a vers elbír! – újra, és újra magyarázkodás…
( mert ez a sok körmondat nem viszi a gondolatot, hanem leülteti… azt se ide, se oda…)
Több líra, harmónia, dallam…
Mert most ez a versed úgy szól vissza… mint egy Jegyzőkönyv… és ami jó, ami szól..az is elhallgat….
Naplóba javaslom…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Király Attila